...kiborította a mogyoróhéjat. Százszor megbeszéltük, hogy nem kajál és nem iszik bent a szobában. Néha mégis engedem, mert addig nyúz, hogy könnyebb szabadulni, ha engedek valamiben. Most is ez volt. Tányérba pucolta a mogyorót, közben tévézett. Sosem ül nyugodtan, egyfolytában mocorog, nyűglődik, fetreng az ágyon, ágyról a földre, földről az ágyra. Háromszor szóltam, hogy vigye ki a mogyoróhéjat, mert le fogja verni, szokás szerint, mintha a falnak beszélnék.

És aztán kiborította a mogyoróhéjat, a szőnyeg tele lett a sok törmelékkel.

Vasárnap délután van, a tegnapot végigmelóztam, hogy este picit elmehessek, és hogy a mai nap lazítósabb legyen. A kávém épp kifőtt, közben elmosogottam még, mosógépbe pakoltam, innivalót készítettem, sütni is kéne valamit, keresgéltem a cuccokat hozzá.

Csak kávézni akartam egy picit, nyugodtan, két oldalt elolvasva egy könyvből.

És kiborította a mogyoróhéjat.

Tegnap hisztirohamot produkált, mert nem akart kijönni fáért az erdőre, és nem értette meg, hogy aput 62 évesen, úgy, hogy beteg, és nem emelhet, és magas a vérnyomása, és nagyothall, nem akarjuk kiengedni többet a határba egyedül. Traktorral, egy keskeny töltésen, ahol bármikor beleborulhat az árokba.

Nem értette meg, sem szép szóra, sem kérlelésre, sem magyarázatra, az üvöltésre sem, és a pofon után sem, csak már nem mert ellenkezni.

De kint nagyon jól érezte magát, és lelkesen segített. De a napunk eleje el volt rontva, és mindig marad valami keserűség bennem az ilyenek után.

Mint most is, hogy kiborította a mogyoróhéjat, és én két másodperc alatt a plafonon voltam ettől.

Mert délelőtt leültünk tanulni, ügyesen, szépen megcsinálta a lecke nagy részét, hibátlanul, és az utolsó előtti összeadásnál a számológépet akarta. Nem adtam, ebből hatalmas üvöltés, hiszti kerekedett megint, amit először higgadtan, majd egyre idegesebben bírtam elviselni. Öt perc után már mérges voltam, tíz perc után nagyon mérges, negyed óra múlva megcibáltam a haját, és akkor mintha mi sem történt volna, hibátlanul beírta az utolsó két megoldást. Összepakolt, felöltözött, és tényleg mintha mi sem történt volna.

A leglehetetlenebb helyzetekben és pillanatokban talál ki dolgokat, amiket akkor és ott éppen nem lehet megcsinálni, vagy kiszámíthatatlan helyzeetekben kezd ellenkezni, ellentmondani, dacolni.

Ülök az előtérben, és homályosan látom, hogy lejön a falról a lábazattapéta, régi.... kint köd van, a kávém lassan kihűl.

Kiborította a mogyoróhéjat, csak fel kellett porszívóznom, és a porszívó is elöl volt. És lekapcsoltam a tévét, és büntetem, bentvan a szobájában, és persze nem értem, hogy miért haragszom rá most ennyira.

Én kint bőgök, közben ő kijön, és félvállról közli, hogy nem unatkozik, bezárva se, legózik épp, nagyon jól elfoglalja magát.

Én meg kint bőgök, mert minden másfélszer annyi időbe és energiába telik vele, mint régen, miközben sokkal kevesebb időm és energiám van már, és bőgök, mert valamit rohadtul elcsesztem, és elcseszek,, és bőgök, mert furán pislog és huzogatja a száját, és ideggyógyászhoz kell vinnem, hogy nehogy berögzüljön, és bőgök, mert valaki azt mondta, hogy mi van, ha pszichés alapon van, tényleg jól elcseszhettem, mert hát csak én, és bőgök, mert ilyen flegma, és le se szarja, amit mondok, és bőgök, mert én nem ezt akartam, és nem tudom, hogy kell....