Mióta kettesben vagyunk Mucusommal, azért egy csomó dologban helytálltam, döntöttem, intézkedtem, tettem vagy nem tettem, irányítottam, lavíroztam, több-kevesebb sikerrel, de működünk, megvagyunk, tehát azért nem annyira rosszul.... Általában nincs időm igazán sokat agyalni, vagy belemélyedni a dolgokba, talán jobb is így, valahogy megoldódnak előbbb-utóbb. Néha - mint most - azonban elkezdek félni, vagy egyszerűen nem tudom, mit kellene tennem, és jó lenne, ha valaki itt lenne mellettem, és együtt kitalálnánk, megoldanánk, valahogy. Megnyugodnánk. Ilyenkor, mondom, amikor rajtam túlívelő gond van. Hogy beteg a gyerek. Mert most még "csak" lázas. Nagyon. Fáj neki itt, ott. Adjam, ne adjam a gyógyszert? Beveszi, nem veszi, mi lesz, ha nem tudom, egyszerűen nem bírom beléerőltetni? mit kell csinálni, ha valami baj történik? Egyedül, hova fussak, hova kapjak hirtelen? :(
Négy éves múlt. De kénytelen voltam elmondani neki, megértetni vele, mit kell csinálni, ha valami baj történik anyával. Hogy nyissa ki az ajtót, kihez menjen, kinek szóljon. Tök sarkos, nem? Na, hess, rossz gondolatok.

Kollegák szóltak, hogy kisfőnök igencsak körbeudvarol. Hát, remélem, nem........