Tegnap azzal a csajjal teáztam (saaaajna nem pasival....), akinél szilvesztereztem. Érdekes beszélgetés volt ( a pletyirészen kívül is). Ő már kb másfél éve egyedül él. Úgy egyedül, hogy albérletben van, és nincs is rajta kívül ott más. És persze a pasikról volt szó (miről másról). Ez a csaj olyan kedves meg még szép is, és mégsincs neki senkije. Merthogy nekem nem jut, vagy nem lesz, az még talán valahol érthető is. Szép se vagyok, kedves se nagyon, meg van egy gyerekem, nem vagyok egy főnyeremény.... de ő azért más. Ja, de a lényeg, hogy azt mondja, már annyira megszokta az egyedüllétet, hogy néha arra gondol, nem is akar ő már senkivel sem lenni. Hová férne az a valaki be az életébe? Ezen úgy fennakadtam, mert a múltkor nekem is pont ez jutott eszembe. Annyira berendezkedik az ember néha egyfajta életre, hogy a végén elfelejti, hogyan is kellene alkalmazkodni valaki máshoz, esetleg a végén már nem is akar.... jujdefélekénettől.