... ez a hét olyan nyűgös volt. Már mindjárt az elejénél, hétfőnél elkezdtem utálni és unni, és alig vártam, hogy vége legyen. Így persze ezer évig tartott. Azt hiszem, a múlt hétvégi rohanós két nap, ami a programokról szólt leginkább, és alig voltam otthon, nagyon elfárasztott, és így indultam neki a hétnek....ááááá.... szóval ez a mostani két napban nem vagyok hajlandó elhagyni a falu határát..... kivéve egy esetet, ha szomszédolunk egy kicsit, de azt majd meglátjuk.

Mindenesetre tíz és fél órát aludtam , ez pedig jelent valamit.

A múlt vasárnap, bár nagyon hideg volt, de szikrázóan sütött a nap, szóval beöltöztünk, aztán kimentünk a határba. Ez nálunk azt jelenti, hogy a Lajta-töltésen felmegyünk a határig autóval, aztán ott szédelgünk..:) Bejártuk az erdőt, és annnyira nagyon jó érzés megállni az égigérő fák közt, és bár csípi a hideg az arcodat, de nevetős a szemed, mert olyan szabadság-érzésed van, hogy ihaj, közben jönnek-mennek az állatok, no nem annyira sokféle, őzek, nyulak, madarak, szóval állsz az erdő közepén, ami a tiéd.... Szóval ottvan egy darabka természet, ami papíron a tiéd, és ez jó, nagyon jó, persze közben illik tudomásul venni, hogy nem birtokolhatod, csak részesülhetsz az örömben, amit átad.... (pl. a pattogó tüzet, a meleget, ami ilyenkor az otthonunkban van.... nekünk ezt az erdő - no meg persze apukám munkája - adja).

Apu volt kint korábban többször az erdőben, és mondta, hogy érdemes megnézi a Lajtát, hát tényleg érdemes volt. Az osztrákoknál elengedték a vizet, ami széttörte, majd nálunk felhalmozta a jeget, így egyrészt összetorlódott, másrészt meg kiömlött a folyó... ami később visszahúzódott, de az ártétben ottmaradt a felületi jégkéreg, na, azt lehetett naggggyon jól "ropogtatni", azaz rohangászni rajta, amit Mucus ki is használt rendesen....

Ha felmegyünk a határig, az azt jelenti, hogy onnan már simán lehet látni az osztrák szomszéd falut, ugye....