....avagy udvarolni soha nem késő:)

Vasárnap, istentisztelet, ragyogó napsütés, az átlagéletkor szokás szerint hetven év:), én pörgök, rendezem a papírügyeket. Szidinéni száján retttttttentőkirívóanciklámenszínű a rúzs, szóval tutibiztos, hogy a jóisten is mosolyog ezen a délelőttön (csak T. hiányzik, neki a múltkor tapsikoltak a fénynyalábok), és Jancsibá' elé állva nyújtom az elismervényt, és mondom is, hogy mi az, ő meg néz rám, csak néz, én mégegyszer mondom hangosabban, gondolván, biztos nem hallja, megesik az már ilyenkor....

Aztán vége az egésznek, az utolsó dallamok még visszaverődnek kacagva a repedt falakról, mikor Jancsibá elémáll, és sztk keretes szemüvege mögül halkan mondja: nem tudok betelni a szemeiddel, olyan kékek....

Szóval a remény hal meg utoljára:), na láááám, bókot kapni 70 év fölött.... annál már csak az jobb, ha a bókot akkor kapom, amikor én vagyok 70 fölött...:)

Ki lehet röhögni, de én úúúúgy meghatódtam..... vigyorogtam egészen hazáig.