..napok óta motoszkál bennem egy sejtelem. Aztán az egyik nap "meg is világosodtam."
Az előbb kint ültem a konyhaasztalnál, a hátamat melegítette a körberagyogó nap, ami az ablakon szabad utat törve áramlott befelé, és szemben a falon kirajzolódott az árnyékom élesen és napsárgán.... kezemben egy muffin, és a könyv fölé hajolok, ízlelem, göngyölgetem magamban az ott-leírtakat, és az ötlik fel bennem, hogy vajh a házban, az én házamban ha majd reggelizek, végigcirógat-e majd a reggeli napsugár....
Szóval olvasom a Napsütötte Toszkánát, pontról pontra végigkísérhetem, ahogy a hölgy és férje megbarátkozik, megismerkedik a házzal, felfedezik, belakják, megszeretik.... a neten megnézegettem egy ismerősöm fotóit, a "házról", amit évekkel ezelőtt megvettek, és lassanként alakítják, szépítgetik.... nézem a régi falak közé berakott csodaszép, egyedi cserépkályhát, a pergővakolatú tornácot, a dzsumbujos kertben a hintát..... és lassan rájövök, hogy mi a baj, miért nem tudok megbarátkozni az én házammal.
Mert új.
Egyszerűen nem találok benne fogódzkodót. Nekem kellenek a mútlbéli kis történések emlékei, mégha csak elképzelem. Itt nincsenek ottmaradt, valamiért egyszer bevert szögek a falban, nincs szúette kis bódé az udvarban, nincs "régi-szag", nincs törmelék-közt kotorászás a padláson, sem talált cserépdarabok, valamiért eltett régi újságok, porosodó edények, nem tudok gondolkodni azon, hogy mit miért tettek ide vagy oda.... nincs ott a régi kezek érintése, és ezzel egyidejűleg nincsenek benne eltűnt, régi életek nyomai. Nincs túlburjánzó orgonabokor a kert végébe, nincs megmászhatatlannak tűnő öreg ringlófa....
És ezek hiányoznak, bármennyire is van ott a hatalmas erdő pár méterre, ha nekidőlök az erkélykorlátnak....
Szóval itt toporgok, és ezzel én nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen egy nagy NEM van bennem, és gőzöm nincs, mit csináljak....
