....ti szoktatok gondolkodni a halálról? Úgy általában is - mint megfoghatatlan, ismeretlen valami - meg úgy is, hogy édesistenem, messzire kerüljön el minket....

Amikor gyerek voltam, vagy fiatalabb, emlékszem azokra a pillanatokra, amikor ültünk az asztalnál - mi valahogy sokat ültünk az asztalnál hárman, apu, anyu és én, és most így belegondolva, ez annyira természetes és jó volt, és annyira tökszar, hogy a gyerekemnek én ezt az alap-akármit sem tudom biztosítani - szóval akkor mindig csodálkoztam, mikor apu kiborult egy-egy gyászhírt olvasva, ha ismerőse, évfolyamtársa, osztálytársa, munkatársa halt meg. Mindig számolta, hogy nála hány évvel idősebb-fiatalabb-egyidős....

Mostanában rohadtul megráznak engem is a halálesetek. Főleg, ha gyerek/fiatal/anya/apa/család az érintett. Sokszor elpityeredek a híreket halva, még ismeretlenül is. Ha valaki idős, akkor "természetes", valahogy ugye azért mégis elfogadottabb a halál - hisz ez az élet rendje.

De amikor még sok-sok éve lehetne valakinek, és akkor.... az megrendítő. Érthetetlen. És főleg, értelmetlen. Mindig azt kutatom, miért? és hol itt az igazság? és mi lesz azokkal, akik ittmaradtak?

Tegnap hallottam, hogy nálunk is meghalt egy 29 éves lány. Rákban. Pár hónap alatt. Az anyukáját ismerem. Elgondolkodtam, hogy én hol tartottam akkor, 29 évesen. Abban az évben házasodtunk, akkor született Mucus. És akkor volt, hogy egy éjjel rosszul lettem, és egy jó órát kétséges volt, nem tüdőembóliám van-e. Emlékszem, én a három hetes Mucus miatt sírtam akkor, és nagyon féltem.

Amikor autóval megyek, és hülye helyzetbe kerülök, mindig az jut eszembe, hogy jaj, Mucussal mi lesz. Ilyenkor végigfut bennem, hogy igazából csak én vagyok neki. Aki igazán felelős érte, és azért, milyen ember legyen belőle. A legjobban, azt hiszem, attól félnék, hogy  "rossz kezekbe" kerülne.

Hát, ez egy ilyen szomorkodós poszt, ez van.