Valamikor a nyár közepén jelent meg először. Óvatosan araszolt be a padsorok között, és leült az egyik pad szélére. Azontúl minden vasárnap jött a templomba. Hallottam, Ő lett az új gátőr.
A gátőrház egy csendes fordulóban áll, pár kilométerre a falutól, kavicsos út vezet odáig. Sokat biciglizünk arrafelé, gyerekkorom óta gyorsan hajtok el a gátőrház kerítése előtt, mindig féltem a kapu mellett csaholó nagy kutyáktól.
Édeni hely, odapottyantva az erdő közepére, mellette a régi malom óriáskéménye cirógatja a felhők hasát, a felújított, ma már magánházként működő malom lapátja alatt hol csendesen folyik, hol zubogva tör át a folyó.... Gyakran állunk meg a hídon, letámasztjuk a bicigliket, és rákönyökölünk a híd korlátjára, szemben a malommal, nézzük a folyóra ráboruló fákat, tavasszal, aztán nyáron, aztán ősszel, a mindig más színeket, és szívjuk a mindig más illatokat....
A kis gátőrház, meg a hozzá tartozó nagy udvar, a lompos csaholó kutyák, a pulykák, tyúkok és kacsák, akárha Fekete István valamelyik regényéből, novellájából bújtak volna elő.... És persze, ugyanakkor a csöndes magányosság, amire rádől ez az öreg ház, azt meg Tamási Áron álmodta meg, Ábellel együtt....
A mi Abelünkről nem tudom, hány éves lehet, 30 és 45 között bármennyi. Szalmaszínű haja van, csálé fogai, ősrégi, két számmal nagyobb kabátot hord....ápolatlan, de nem az a koszos ápolatlanság, hanem az a megszokott, amiben felnőhetett, és ami nem zavarja, és nem is zavaró.... Piros az arca, ahogy beér az imaterembe, hideg van, szél is fújt, és messze van ilyenkor biciglivel a gátőrház. Ahogy belép, lekapja a sapkáját, a kezében gyűrögeti, aztán a férfiak közé, valahová mögém ül le.
Aztán egyszercsak meghallom. Meghallom, ahogy a közös ima és a közös ének alatt kitűnik a hangja. Tiszta, magas, határozottan cseng. Az az ősi, érintetlen, és őszinte hang, ahogy Ábel is felszólt a maga Istenéhez ott a hegyen. Elképzelem, ahogy beszél az állataihoz meg az erdő fáihoz, miközben ganéz, etet, fát hord, vizet húz, átállítja a gátat, ellenőrzi a vízállást, a levegőben látszik a lehellete ebben a hidegben, aztán mikor szürkülni kezd, és megszállja az esti köd a környéket, bezárja a kaput, betolja az ólajtókat, ráköszön még az aludni készülő tájra, és behajtja maga mögött az ajtót. Odabent hangos zörgéssel megtörli a lábát, mielőtt belép az előszobájába, egy ősrégi fafogas lehet ott, ráakasztja a kopott kucsmáját, meg a kabátját.
A viaszosvászonnal letakart fiókos konyhaasztalhoz ül, a fiókból előveszi a kését, kenyeret, szalonnát szel, és vacsora előtt összekulcsolja a kezét egy imára. A kis, fehér, apró kékvirágos, légypöttyös konyhalámpa gyér világa mellett elővesz egy megbarnult könyvet, kiveszi a könyvjelzőként használt újságfecnit, a rádióból közben meghallgatja a híreket.....
.... Aztán vége az istentiszteletnek, az ének utolsó hangjai még ide-oda csapódnak a falakról, megvárom, amíg az emberek elmennek, én utolsóként indulok, még összeszámolom a bedobott perselypénzt. A gátőr Miklósra vár, közben összeakad a tekintetünk. Apró, ravasz, vizenyős szemei vannak, az a fajta, aminél híján van igazából az született, nyers értelem. Megborzongok, ahogy a varázslat szertefoszlik.