...és teljesen kipurcanok. Biztos én vagyok ilyen nyunnyó, meg keveset bíró, vagy nemtom, de én most csak a vasárnapot látom, amikor addig alszok, ameddig.... azaz, akkor sem, csak picit tovább.

Szóval nehéz. Hogy anyuval van ez a dolog, átszerveződött az életünk. Így is nehéz volt Mucussal, mármint úgy, hogy akinek van gyereke, az tudja, hogy kerek családnál is milyen nehéz összehangolni a dolgokat, ide menni, oda menni, elvinni, elhozni, tanulni, átnézni, megvenni neki, segíteni, megoldani, szóval úgy egészében. Így, hogy hárman voltunk rá felnőttek, azért ment a dolog. Most igazából annyi van, hogy apu elhozza a napköziből, és amíg megjövök, addig náluk van. De a többi már az enyém, és plussz még az enyém a mindenféle bevásárlás, a mindenféle elintézése, a főzés úgy felesben (ma reggel is ezért keltem), de mindezt úgy csináljam, hogy közben lehetőleg ne maradjak el.... szóval állandóan megkapom azért, hogy ez sincs meg, meg az sincs meg (pl. a ház ügye most elég régóta áll), de azért lehetőleg minden nap negyed ötre érjek haza.

Szóval arany életem volt eddig, úgy tűnik.

Tudom, hogy másoknak is hasonló a cipőjük. Vagy más, de nehéz. Máskor ez vígasztalólag hatott, de most valahogy nem.Hogy másnak is szar.

Igazából a rohanásból van elegem. Hogy állandóan előre kattogjon az agyam, hogy milyen sorrend a jó, mit hogyan csináljak, hogyan nyereségesebb az időm, hogy minden percet úgy osszak be, hogy ne legyenek felesleges körök. És én ebben elfáradok.