..hogy nem vagyok sem jobb, sem szebb, sem ügyesebb, sem okosabb, sem kitalálósabb/egyedibb/ötletesebb/sziporkázóbb, mint BÁRKI más. Mindig utáltam Bárki Másnak lenni. A Bárkimások végülis ugye tökegyformák. Egy a száz között, nem a százból. Mégcsak nem is egyforma szürkék, mert lehetnek akár egyforma pirosak is, lehetek én Bárkimással egyforma barnahajú, pöttyösarcú, alacsony, 37 éves, egyke, elvált, pirosbiciglis, virágotnevelős, mittudomén.

A gond ott van, hogy egy ideig (mondjuk 2008-ig) valahogy működött minden. Pattintottam egyet, és kiugrott a kezeim közül egy szép ékszer, egy ötletes kaspó, egy majdnemélő figura, egy gondolatfüzér. Azóta meg... azóta valahogy MÁSvalaki(k) készítik az egyedi fotókat, kreálnak olyan csodagyöngynyakláncokat, hogy ihaj, más találta ki a zokniszörnyet, mankababát, hogy nemezből mit lehet kihozni, más festette meg a kiskirálylányt, én meg csak lapozok a napok között, és már arra sincs energiám, hogy másoljak vagy utánozzak. Fáraszt.

Leginkább ez a döntésképtelenség, az az ingózás, ahogy egyensúlyozok egy lassan hömpölygő folyón, és ugrálok egyik labilis vizitöklevélről a másikra, és haladok valamerre, amerre visz a víz, és én vagyok a hüvelykpanna, akit bármelyik pillanatban bekaphat egy nagyobb viziszörny, elragadhat egy madár, vagy épp alanatúr elsűllyed alattam a töklevél....

Mindeközben meg tudom, hogy bennem van még a motor, ami hajtani szokott, merthátugye de, annak idején is volt, és valahol ott sertepertél mellettem egy kisebbfajta kanna kenőolaj is (Mucus), aki miatt jól be kéne rúgni a motrot, de előtt ki kéne cserélni pár dolgot benne.... mert vannak, amik elfáradtak, vannak, amik már széttörtek....

Nem megy ez nekem mostanában, gyerekek, kurvára nem.