"...és rájöttem, hogy nincs rosszabb, mint úgy érezni, hogy senkit nem érdekel, hogy létezünk, hogy senki nem figyel arra, amit mondunk, és hogy a világ tökéletesen működik a mi zavaró jelenlétünk nélkül is. Elképzeltem, hány meg hány millió ember érzi magát feleslegesnek és nyomorultnak ebben a pillanatban - legyenek bármilyen gazdagok, vonzók, elbűvölők -, csak azért, mert egyedül van ma éjjel, és tegnap is egyedül volt, és valószínűleg holnap is egyedül lesz. Diákok, akik nem találtak senkit, akivel elmehetnének szórakozni, idős emberek, akik úgy nézik a tévét, mintha utolsó menedékük lenne, üzletemberek, akik szállodaszobájukban azon gondolkodnak, hogy vajon van-e értelme annak, amit csinálnak, nők, akik egész délután sminkeltek és a frizurájukat igazgatták, hogy este elmenjenek egy bárba és úgy tegyenek, mintha nem ismerkedni jöttek volna. Csak be akarják bizonyítani maguknak, hogy még mindig csinosak, a férfiak nézik őket, megszólítják őket, ők pedig mindenféle közeledést lesöpörnek magukról, és közben felsőbbrendűnek mutatják magukat - mert valójában kisebbrendűnek érzik magukat, félnek, hogy kiderül, hogy egyedülálló anyák, jelentéktelen munkahelyük van, nem tudják, mi történik a világban, mert éjjel-nappal dolgoznak, hogy eltartsák magukat és arra sincs idejük, hogy elolvassák a napi híreket. Emberek, akik ha belenéznek a tükörbe, csúnyának tartják magukat, azt hiszik, hogy a szépség alapvető fontossággal bír, és állandóan a magazinokat bújják, ahol mindenki szép, gazdag és híres. Férjek és feleségek, akik befejezték a vacsorát, szeretnének beszélgetni, mint régen, de más dolguk van, fontosabb dolguk, és a beszélgetés mindig várhat másnapig, ami aztán soha nem jön el." (Paulo Coelho)