....de teljesen. És ez nekem ijesztő. Ijesztő arra nézve, hogy mit hoz a jövő, hogy hogy fogom kezelni (amikor néha már most sem tudom), ha nagyobb lesz.

Bármit teszek, bármit mondok, bármit akarok, azt ő nem. De kapásból. Hiába lesz utána neki is jobb, hiába tetszik később a dolog, mert általában úgyis úgy lesz, ezt valahogy nem lehet megértetni vele. Sem észérvekkel, sem kiabálással, sem fenyegetéssel.

A mi esetünkben ráadásul nagyon kiéleződik a mindennapos anya a rossz és jó oldalaival, a nevelés küzdelmei, a szigor, hogy Rá nézve hosszútávon jól alakuljanak a dolgok, az anya, akit lehet utálni, és ottvan a vasárnapi apuka, a maga szabatosságával, engedékenységével, akit meg lehet isteníteni....

Igen, könnyen veti oda nekem a hétéves, hogy oké, akkor elköltözöm. Megteheti, hogy odaveti ezt a mondatot. És megteheti majd, hogy elköltözik. Joga van hozzá. Joga van a választáshoz.

Ahogy joga van az apának is, hogy balhézzon, hogy fenyegetődzön, ha nem akarom vele elengedni a gyereket, vagy megkérem, hogy normális időben hozza haza. Joga van, még akkor is, ha messziről szarik arra, hogy mondjuk rendszeresen (vagy akárhogy, és ezzel mindent elmondtam....) fizessen, vagy bármit is vegyen a gyereknek. Joga van az orrom alá dörlgölni vigyorogva, hogy ez a gyerek úgyis elmegy majd nemsokára vele. Mert én vagyok perpill a rossz, és csúf és utálnivalóan szigorú szülőfél. Joga van ígérgetni a gyereknek, hisz mást úgysem tud, a gyerek meg olyan, hogy perpill mindent elhisz. És ha szembesítem az apja beváltatlan ígéreteivel, megintcsak engem utál.

Mert az, hogy én minden nap minden órájának minden percében szeretem, hogy én nevelem, szervezek neki programot, tanítom, mesét olvasok, hogy legjobb tudásom szerint próbálom alakítgatni és formálni és ellátni, az természetes. Az nem számít.

Az semennyire sem fontos.

Apja lánya. Fáj leírni, de ugyanúgy szemrebbenés nélkül hazudik, ha jó érdeke úgy kívánja. De még ki tudom belőle húzni az igazságot, ha sarokba szorítom észérvekkel. De meddig lesz ez így? Mikor lesz az, hogy tényleg minden lellkiismeretfurdalás nélkül fog hazudni?

Apja lánya. Nem érdekli a biztonság, a szabadság a fontos. A "mindent akarok és mindent lehet".

Apja lánya. Már látszik a csírája annak a tulajdonságának, hogy saját érdekében, simán átlépjen embereken, hogy stiklizzen, ha úgy hozza a sors. Nehezen tűröm, ha kihasználnak. Azt a részét tűröm legnehezebben, ha tisztázás után azt látom a másikon, hogy igazából nem bánja. Szarik rá(m). És ezt látom a gyereken is. Amikor magyarázok neki dolgokat, és azt látom, hogy igazából valahol tök máshol jár, megadóan bólogat, mert tudja, hogy úgy KELL tenni, hogy hamarabb szabaduljon. Közben meg abszolúte le se szarja az egészet....

Én ehhez kevés vagyok. Nem tudom, ezt a játszmát végig tudom-e majd játszani. Már most iszonyú nehéznek érzem, a mindennapokban ezeket a hadakozásokat. Sajnos nem vagyok jó politikus, nem tudom beadni jól a dolgokat, egyszerűen nincs türelmem hozzá.

Mostanában büntetek. Hajlíthatatlanul kemény vagyok vele, az eredmény rövidtávon kedvező, hosszútávon meg azt látom, hogy nem fog beválni. De nem találok kulcsot.

És mindjárt itt az iskola. Nem gondoltam, hogy félni kellene tőle, és nem is a tanulnivalótól féltem a gyereket, hanem hogy hirtelen túl szabaddá válik. Az óvódában más volt. Figyeltek rá.

Őszintén? Kurvára be vagyok tojva, hogy mi lesz.