Fotók után kutattam egyik este, és megint rájöttem, hogy valamikor össze kellene pakolni a képeket. Rengeteg fotóm van, nagyrészt azért már albumokba, de a többi.... szóval keresgéltem. Az egyik borítékból pedig kipottyant néhány fénykép, fekete-fehér régi képek, egy elmúlt időről, tovatűnt fiatalságról, egyszervolt tavaszi árnyakról, földben pihenő emlékekről.... most már eltelt annyi idő, hogy nem homályosul el előttem a kép, amit a kezembe tartok, már mosolygok szomorún, persze, azért néhány dolog nagyon fáj... nézem a fotókat, de most már másképp, mint azelőtt. Mert sokat nézegettem én ezeket korábban is, gyerekként is, de valahogy csak most kezdem látni (és hiányolni) a mögöttes dolgokat.
Egy fotó fiatal, még legény nagyapámról. Háborús kórházi ágy, Oroszországban sérült meg egy robbanás során, szilánkokkal lett tele a lába. A sípcsontján ment be az egyik legnagyobb, én még emlékszem, hogy a sarkán időskorában is bukkantak elő szilánkdarabkák, ahogy vándoroltak. Sokat élt az én nagyapám, én picinek, ősznek, magashomlokúnak, szelídszeműnek és szelíszavúnak ismertem mindig. A képen más.... valahogy mintha előtte lenne még az élet, szemében tűz,
