.....nem is bírtam tegnap otthon és odabent maradni. Bár tornyosulnak a teendők, és még igazából virágmagokat sem ültettem, délután a biciglizés, a tengés-lengés, a "csakúgyvagyunkatavaszinapsütésben" -ideje volt. Ühüm. A lakásajtóm előtti fát megszállták a méhek, mintha egy nagy lombkorona zümmögés súgna-búgna nekem, ha kiállok pár percre, csak úgy süttetni magam, mert délután, késő délután odaragyog a nap - és már melegít.
Szóval nekiindultunk, Mucus meg én, elzötyögtünk hátra, a vasút mellé, ahol lovaskarám van, letettük a bicajokat és leültünk a padra, a lovak odabólogattak nekünk, az ír szetter versenyt futott a kerítésen belül Mucussal, és sokáig voltunk, mert akkora volt a csönd és a nyugalom, hogy nem lehetett otthagyni.... Volt egy páva is, én még sosem láttam ekkora pávát, kitárta a farktollait, és nagyobb volt, mint én.
Aztán útközben megálltunk még a játszótéren, felmásztam a domb tetején álló várba - onnan messzi látni. Könyököltem a palánkon, és láttam a messzeségben a két templomtornyot, beláttam udvarokba, néztem a kergetődző gyerekeket, a beszélgető, nevetgélő anyukákat - jó volt.
Kimentünk G. elé az állomásra, kaptunk csodaszép tulipántokat, és mivel továbbra sem akaródzott bevonulni a lakásba, beültünk az autóba, és kimentünk a bányába. Itt is megmutatkozik: a hirtelen ötletek tökjók. Csodaszép volt a tó, kavicsokat dobáltunk a vízbe, és megvártuk, amint a nap, mint egy nagy, égővörös narancslabda lebukik a dombok mögött, és egy percre megláthattuk az aranyhidat is, parttól-partig. Azt hiszem, még sosem láttam ilyennek a napot, vagyis nem sikerült nyugisan végignézni, ahogy eltűnik.
Otthon aztán jött az esti szeánsz, fürdés, mesélés és altatás, és még egy jó másfél órát együtt tudtunk lenni G-vel is, szeretem az ilyen "semmittevős", de mégis, világmegváltó-gondolatos beszélgetéseket
