Nem igazán tudom, hogy kellene megoldani. Fájdalmas volt a beszélgetés T-vel, kimondatlanul, de elengedtem.... Nagyon szeretem, olyan szeretettel, ami sokkal több, mint a szerelem, de Ő meg túl erőtlen, és gyáva ahhoz, hogy igazán akarjon. Mert szeret, szeret egy év után is, és ahogy belőlem, belőle sem múlt el, és nem is lett kevesebb, kisebb, gyengébb lángolású...
Ültem vele szemben, és fájt a gyengesége, fájt, hogy képes elengedni, hogy azt akarja, legyek boldog, mert Vele nem lehetek... Nem érti, nem érti, hogy van, amikor kevés az idő, meg nincs, amikor nem szabad halogatni, mert értékes napokat veszítünk el, és közben egymást is....

Hogy egyszer az útjaink még talán összeérnek? bízom benne, hinni szeretnék, de nem tudok.

Egy biztos: én elmondtam a lehetőségeket, elmondtam az érveimet. Az, hogy hogyan alakultak a dolgok, immár nem rajtam múlt. Annyi könnyebbségem van, hogy most már T csakis saját magát hibáztathatja, amiért nem sikerült.... engem már nem.... És ezt tudja Ő is nagyon jól...

És szégyellem magam, mert ittvan ez a Kedves Másik, aki nagyon hat rám, nem, nem úgy, mint T, teljesen másképp, míg T a varázslat, és a gyönyörű képzeletét tette le elém, ez a Kedves Másik, nos, Ő a valóság és a realitás, de a valóság meg nagyon szép is tud lenni....
Szégyellem magam, mert nem értem, hm, persze, dehogynem..... hogy miért tudok Mással lenni, Másra mosolyogni, miért fogok Máshoz bújni, Mással feldíszíteni a karácsonyfát....

Hiába, az Élet a legjobb forgatókönyvíró..... és a legtöbb Oscárt is a könnyes-szomorú történetek nyerik.... vagy...?