Figyu-figyu-figyu

Mindenhol sötétség van. Olyan végeláthatatlan, mindenhová bekúszik, de a neon fénye meg a pár dal, amit hallgatok, mintha adna némi reménységet. Mégcsak három óra lesz, de olyan vége-a-napnak hangulatom van, nézem a kiragasztott hópelyheket itt az ablakon, és nem hiszem el, hogy pár nap, és karácsony.
A Csokoládét olvasom, hihetetlenül futok sorról sorra, ahogy Vianne a lányáról és a vele kapcsolatos félelmeiről, érzéseiről ír - igen, pontosan azok, amiket magam is érzek. Ez a furcsa közösség hirtelen valami nagyon meleg és boldog érzést is adott: örömöt, hogy ketten vagyunk. Hogy szorossabban vagyunk, mint mások. Mint egy egész családban.
Jó lenne most majd otthonmaradni,ha hazamegyek. De persze most nem fog menni, mint ahogy a hétvége is futós lesz, miért van az, hogy mindig mindig más kellene.... most otthonlenni lenne jó, melegben, otthonillatban, magunkra zárni az ajtót meg a gondolatainkat, a mézeskalácsdagasztást, a képeslapzizegtetést, hogy csak a miénk legyen, ott a kettőnk életében. Persze, majd holnap....holnap ez is meglesz, meg az is, de valami közben kisurran ott a kulcslyukon, és nem tudom megfogni talán, és akkor mi lesz.