Próbálom magamban megfogalmazni ezt a hétvégét, abból is főleg a tegnapi napot, de valahogy nem sikerül most, nem fűződnek fel a szavak mesém cérnaszálára, úgy, ahogy igazából bennem vannak.

A tegnapi nap legnagyobb részét egyedül töltöttem. Miután gyerkőcöt elvitte az apja, latolgattam a nap lehetőségeit. Rengeteg dolgom volt a lakásban, és megfogadtam, hogy legelőször azokat végzem el. A délelőtt rohamtempóban eltelt, aztán elmentem anyuékhoz ebédelni, mert előző nap finom szekfűgombát szedtek fent a határ mellett, arra igen fájt a fogam, a legfinomabb szerintem a tojásosgomba. Igyekeztem megúszni a szemrehányásokat, amiket ilyenkor szoktam kapni, hogy miért "engedtem el" a gyereket, tehát nem voltam hajlandó felvenni a kesztyűt - a dolog működött is, békésen leszereltem a szülőket, és jót beszélgettünk ebéd után. Anyuval körbenéztük a virágait, kértem tőle pár kaktuszhajtást, aztán hazajöttem. Itthon még volt egy kis meló, aztán leültem egy kapucsínóval, viszonylag nyugodtan azzal a tudattal, hogy nagyjából megcsináltam, amit akartam, és a nap további része már tényleg azzal tölthető, ami eszembe jut, és továbbnéztem a Benjámin Button különös életét, amit előző este keztem el. Közben odakint sötétedni kezdett, gomolyogtak a felhők, leszedtem a ruhákat. Aztán fogtam a kaktuszokat, és összeszedtem a cuccokat, hogy most aztán ültetek. A "cuccok" pár cserépszerű edény volt, amiket a kerámiázás közben készítettem, és mondjuk nem nagyon sikerültek, de virágot ültetve bele irtó jól mutatnak. Tegnap pont mindennek megvolt az ideje. Épp hátraértem a kamrához, amikor elkezdett esni az eső. Nagyon jó idő volt, rövidujjuban maradtam hátul a kamrában, ez a közös udvar egy hátsó részén van, onnan előreláttam az ajtómhoz, kint ömlött az eső, én meg nagy nyugolomban, és valami irtó fura-kedves boldogságban ültettem a virágokat. A virágokról az jutott eszembe, hogy mostanában csodaszépek odabent a lakásban is a virágok, valahogy helyrekupálódott mindegyik, olyan virágaim is megmaradtak, sőt, bimbót is biggyesztenek, amik idáig soha, ergo nem lehetek rossz ember:), mert a virágok tudják, ugyi.... Szóval jól elvoltunk, a virágok az eső és én. Miután kész lettem, összepakolásztam és előrefutottam, aztán csak álltam a nyitott ajtóban, és néztem ezt a beborult-jószagú világot, és jó volt lenni..... elmúlt és jövő(!) esők, esőnézések jutottak eszembe.... meg a pénteki délután P-vel, ahogy ültünk a kávézóban és odakint épp egy hatalmas zuhé volt, futottak az emberek, mi meg néztük az esőt, és ilyen régi emlékekről beszéltünk.
A szobába bekúszott az ázott föld illata és az esőcseppek monoton zenéje, én meg végignéztem a filmet. Mélyen megérintett, sokat gondolkodtam utána, és valami furcsa biztatást kaptam. Picit azt éreztem, mint a Forrest Gump-nál, lenyűgözött az a könnyedség, amivel végülis elértek sokmindent, amit kigondoltak, hogy tudtak váltani és változtatni, hogy látták a világ sok szegletét, és voltak mélyen elgondolkodtató mondatok is benne.....
Ennek hatására, meg azért, mert P. is beszélt valami hasonlóról pénteken, fogtam a biciglit, és elindultam úgy bele a nagyvilágba, egyedül, amit eddig még soha... később rázendített az eső, én meg levettem a kabátom, mert annyira meleg volt, és baromira nem érdekelt, hogy folyik rajtam a víz.... csak álltam egy erdő közepén, körülöttem sisteregve esett az eső, verte a leveleket, mégis olyan csönd volt, és párálott a föld, kúszott felfelé a fehérség, és olyan szabad-boldogságosságot éreztem, amit talán még soha..... megnéztem a kiáradt folyókat, a határt, sáron és pocsolyákon mentem keresztül, és csak mosolyogtam bele ebbe a csodaszép világba, és valami derengeni kezdett bennem, valami belső sejtés, tudat, vagy akármi, hogy mi is az élet célja, mit lehet, kell elérni és akarni, mi a fontos, és mit lehet hátrahagyni...
És azt, hogy igazából csakis magad lehetsz magad. Ehhez nem várhatsz-kaphatsz külső segítséget, útmutatást, vagy egy vállat, amire számíthatsz. Ha igazán önmegvalósítani akarsz, ha a léted kérdéseit feszegeted, csakis saját magad adhatsz rá választ. Csak az utat, azt kell megkeresned, megtalálnod - és ez az, ami nem könnyű.
És hogy sokminden a helyére kezd kerülni bennem, és hogy elfogadok dolgokat, és hogy szépen talán elindulok valamerre, ez már ma is látszódott. Ma másképp voltak velem az emberek, ma zajlott az élet szépen, ma nem kergettem az örökös mehetnéket, ma mégis belefért olyan sokminden, nem is tudom......
És mindezek közben minden gondolatom mögött az volt, hogy minderről én T-nek mesélnék ám a legszívesebben, és hogy milyen dolog ez mégmár, hogy még mindig csak Ő, meg neki, és hogy is lehetne ezt megvalósítani.....