Fecskék, régi nyarak, emlékek
....a szakácskönyvemben, abban a szakácskönyvben, ami szent, mert mamáé volt, nos abban van egy régi kitépett naptárlap, a hátulján egy tollal rajzolt fecske. Ez jutott eszembe, miközben tegnap a kórház CTésMR várójában apuval ültünk, kezemben egy Fekete István kötettel. Néha leejtettem az ölembe a könyvet, és tűnődve néztem a várakozó, gyülekező, néha változó arcokat. Jöttek-mentek az emberek, mindenfélék, fiatalok, idősek, idős szülőket kísérő gyerekeik, vagy fiatalokat kísérő szülők. A környezet szép, "nemzetközi", ahogy ki is van írva, (és most, miközben írok, Luis Armstrong és a Csodálatos világ, milyen nagyon idevágó most ehhez a csendes-őszrahajazó szomorkás esős nyári reggellel), de valami csendes-ideges várakozásféle lengi át.... igen.
De a fecskéről akartam írni, arról a rajzolt fecskéről, meg a könyvben említett fecskéről. A rajzolt fecske gyerekkoromba röpít vissza, mamáék udvarára, a régi házak széles eresze alatti fecskefészkekre, amiket mama mutatott és magyarázott nekem mindig, szerette nézni őket, és sosem engedte leverni a fészküke papának, pedig összepiszkították a küszöböt..... a nyarakat nagyrészt nála töltöttem, és boldog nyugodtságban bámultam órákon át a fecskéket, számon tartottuk, mikor bújtak ki a tojásból a picik, találgattuk, hányan lehettek, és néztük, ahogy megtanítják a szülők repülni őket. Ez köszönt rám Fekete Istvántól tegnap. Aztán néztük még a gyülekező fecskéket a villanydróton, és idén örvendezve kiáltottunk fel, ha egy-egy fecskét láttunk ücsörögni azon a dróton....
És ősszel mama rajzolt fecskéket kartonpapírra, és körbevágta, és papa hozott valahonnan egy megkeményedett taplógombát, ami olyan volt mint egy fecskefészek, és azt felrakták bent a falra. Mert mama szerette a fecskéket. És engem, és a nyarakat, meg az életet.
