Figyu-figyu-figyu

naná, hogy zsigerig hatoló hidegség kúszik szerteszanaszéjjel mindenemben, ahogy fogy az idő, az idő, amivel nem tudok mit kezdeni, persze, relatív, ez jutott eszembe reggel, de mi az, hogy az idő relatív, ekkora baromságot, pont nem megfogható, mert sosincs és mégis van, és minden percben van de más, szóval bajom van az idővel, az ujjaimmal, amik egyfolytában idegesen kopognak hol itt hol ott, az iroda sarkaival, amiket a mai nap már annyiszor megszámoltam, nem, nem lett több, meg kevesebb sem, és tudod, mikor falhoz vágnád a néma telefont, persze belül meg ott toporzékol az a másik, aki sárkány szokott lenni, hogy NEM! mert nem, te aztán nem, csakazértsem, és hogy ez most hülye gyerekesség, vagy tartás, vagy csak álszentség vagy önámítás, nos ezek közül lehet választani, sőt, még van néhány remek variáció, ami akár magyarázatként is megállná a helyét, mert ki akarod magyarázni, őt akarod kimagyarázni, persze, nem is kérte, és olvad a hó is, és az első emelet nem is olyan magas, milyen lehet lábattörni, no milyen, még mindig jobb, mint az autóval egy kanyarba, szóval baromság, de úgy a gondolatok is ám, én nem vagyok kivárós, és most kivárósnak kell lenni, ki érti ezt, meg engem, hisz én sem saját magam, de négy hete téblábolok magam körülött, körbekörbe, és nem akarom észrevenni, hogy egyre gubancosabb lesz körülöttem ez a sajátmagamcsomózta izé, és vajon mikor és melyik fog győzni végül, az értelem vagy az érzelem, mindegy, én csak figyelek befelé, hogy bunyóznak, egyszer egyik, másszor másik orra törik be, a vér meg engem mocskol egyre inkább, pedig valamit le kéne már tenni az asztalra is, mert mi lesz, ha egyszer vége lesz ennek az életnevű akárminek, én meg akkor hirtelen megint gyerek leszek és ijedt, hogy nem, én nem csináltam semmit, de pont ez a baj, egy gyereket tudok felmutatni, ennyi az élet(em) értelme, naccerű, mondják majd odafönt, a Zisten meg a többiek, és tapsolnak is, mert ők aztán elégedettek ezzel a tökátlagos munkával, amivel engem itt pátyolgattak, és mutatják majd az utat, arra, jobb ötös ajtó, arra vannak a semilyenék, te szent málészáj, kik azok a semilyenék, én nem ismerek ilyeneket, de aztán rájövök, hogy innen aztán nincs tovább, és akkor már bánom majd, hogy nem fogtam az idő kezét, hogy vezessem, vagy ő vezessen, és akkor majd hirtelen strigulázni akarnám a perceket is, mint ahogy most ikszelgetem a Nélküled eltelt napokat........és cseszd meg.