Egy ilyen majdnemlett-lehetettvolna-denemlett dolog után milyen szánalmasan egyedül marad az ember... talán még magányosabban, mint előtte... pedig aztán akkor is kongott a világ minden lépésem előtt, mögött, mellett... és mennyire szánalmas újra felállni és elindulni előre (vagy tovább), és nem tenni semmit, mert elhalasztott pillanatok után már nem kapkodunk érett fejjel (hanem hagyjuk elmenni, a pillanatot, és a Másikat), nem viselkedünk gyerekesen....talán csak odabent nyüsszög kétségbeesve egy parányi hang a maradék gyerekes akornokból, hogy tenni valamit (és megadni a mentőkötelet visszafelére...).... és mégsem persze, túllépni ezen is, vagy hagyni elmúlni, vagy kikerülni a bajt, nem tudom...

...egy dalra pörög a világ  - vagy én táncolok a közepén - körbe, egy-egy képfoszlány, szekrény, függöny mögött az odakint, gyerek csodálkozó pillantása, aztán rávetődni az ágyra, és beletemetni az arcod a párnába, mert sírni, na, azt nem szabad.....