Mégis jó hazajönni este (bár délben úgy mentem el, hogy most aztán jusztiselmegyekvilággá...), elterültünk a nagyágyon, és összebújva néztük a tévét - a gyerekemmel... azért még tudott volna javítani a kedélyemen, ha mindezt egy "teljes családként" tesszük, node sebaj.
Néha elfog a hitetlenkedés, hogy enyém ez a kis szuszogó kétéves itt az ölembe, hogy voltam nagypocakos, meg toltam a bebugyolált csecsemőt a babakocsiban; úgy elsuttyant az idő, hogy észre sem vettem..... Én még sosem éreztem, hogy teljes az életem, és hogy azt csinálom, ami a dolgom, kivéve azt a pár hónapot, amikor Hanna megszületett. Akkor valahogy az ember úgy volt, hogy tudta, most csak és kizárólag az a feladata, hogy a babáért éljen-haljon. És ez úgy volt jó.
Hogy miért is írom ezeket? Mert ma megint elfogott az a nagy boldogságos-érzés, amit az ember nem is tud megfogalmazni. Ez olyan ritka pillanatban jön, amikor valaki más rácsodálkozik a gyerekedre, és akkor te is észreveszed a "különlegességeit", ami neked már szinte természetes, és sokszor fel sem figyelsz rá.
Tök büszke voltam ma rá a postán, ahogy elbeszélgetett ott a nénikkel, és azok meg nem győztek csodálkozni a válaszain. És jórészt ezekbe a rácsodálkozásokban ottvan az is, hogy ebben neked, mint anyának, mint nevelőnek mennyi részed van, hogy mennyit foglalkozol vele. Én nem tartom magam kiváló anyának, sőt, mégcsak jónak sem, mert pl nem tudok teljes szívből önzetlen lenni, de vannak az emberben (azt hiszem) olyan zsigeri dolgok, amik a helyes dolgokat csináltassák velünk. Én sokszor vagyok ingerült a lányommal, vagy türelmetlen, mert már vannak dolgaim, amiket szeretnék csinálni, meg élni, viszont sokat beszélgetünk, meg éneklek neki, meg bohóckodunk és játszunk,és rajzolunk, és eljárunk mindenfelé,  és még egy csomó más dolog, amit mondjuk csak mi ketten csinálunk, és ez jó.
Tényleg csak egy kicsi hiányzik, hogy kerek legyen a világ.

HOL EGY JÓPASI?????