A férjem jött, és elvitte a gyereket egy délutánra. Csak így, jön, és elviszi. Nem volt most emelt hang, vagy vita, én próbálkoztam egy-két ellenkezésnek tűnő akárminek, de sehogysem tudom megakadályozni. A gyerek szereti, és bármennyire le se szar bennünket, nem tudok mit csinálni. Ez annyira igazságtalan!!!!!!! Így most itt ülök, és nem tudok semmit igazán csinálni, mert csak a nagy semmit érzem, egy ürességet.. Ez nem olyan, mint ha normálisan együttvagyunk, és elviszi egyikünk valamerre csavizni a gyereket... ez nem olyan, mint mikor önként odaadom anyuéknak, mert nekem dolgom van... ez olyan, hogy most a szívem szakadt meg, hogy el kellett engednem....

Igazából régen bőgtem... és azt hittem, ez a hapi már nem tud megbőgetni... de még mindig.