Reggel 8 óra körül ülni a vonaton, és egy rövid, ámde nagyon szép útvonalon végigzötyögni, bent a fülkében jó meleg, odakint pedig tiszta víz és köd minden, és hallgatni valami szép dalt... ne mondja senki, hogy nem kapja el az embert valami boldog-szomorú érzés..... Ezt hallgattam:

HOL VOLT, HOL NEM...

Gyermek léted benned táncol-,
Csak távol, távol.
Minden emlék benned lángol-,
De fázol, fázol.
Most már óriások közt játszol-,
Mind számol, csak számol.
Most is elbújnál, mint százszor-,
De látszol, látszol.

Refr:
Hova tűnt a "hol volt, hol nem"?
A meséd felnőtt rég.
Vagy nagyon mélyen a szívedben
Vár, hogy eljátszd még...

Hova tűnt a "hol volt, hol nem"?
A csodát elvették.
Vagy elbújt mélyen a szívedben,
Az időt várva, hogy hívd, hogy éld...

Vár rád fűtött ház és páholy,
Hol a tábor, a sátor?
Hányszor lennél inkább máshol?
Bárhol, vándor.
Lennél könnyű szívű bátor-,
Csak mámor, csak mámor.
Minden elszórt perced gátol-,
Csak vádol, csak vádol.

Nem így van az ember igazából? Ha felnő, valahogy elássa magában a gyereket, aki volt valamikor. Pedig mindegyikünkben ott van még valahol az a nagy vágy a jóra, a szépre, titkon még mindannyian hinni szeretnénk a csodákban... És még mindig (de belül) sírós szemmel nézünk arra, aki számunkra érthetetlen módon bánt minket.. És nem hisszük el, hogy ez a valóság......