Ma bucsu volt nálunk. Ha belegondolok, milyen tök jó volt kora ifjúságomba, vagy még talán tavaly is...... szip-szip..... Sok kedvem nem volt elmenni, mert gőzöm nem volt, hogy oldjuk meg, hogy nem együtt megyünk a férjemmel, gyerek, emberek stb... telefonon jól össze is vesztünk az egészen, végülis nem találkoztunk, bár mi kétszer bentvoltunk a gyerkőccel. Hát, szar volt látni a sok fiatal párt a gyerekkel, meg valahogy az aktuális helyzetre ráállva mindig kiszúrtam a gyermekével egyedül kószáló anyukákat..... Délelőttől anyuéknál voltunk, Hanna ott aludt délután, én is elfeküdtem egy kicsit, de minden, minden a lánykoromra és a férjemre emlékeztetett, amikor még csak jártunk. Még hazafelé menve, hallani lehetett az egyik szórakozóhelyről a zenét, egy Szécsi Pál dalt énekeltek: "azért mert elmúlott a szerelmünk, a híres, fergeteges szerelmünk....stb". Hát fene tudja, mindenesetre pityeregve toltam hazafelé a babakocsit a sötétben, részint mert baromira hiányzott az a régi ember, akit szerettem, másrészt meg annyira jó lett volna egy kicsit beülni valahová, és élvezni a nyüzsit, mint régen.
Két és fél éve nem voltam normálisan semilyen szórakozóhelyen!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!:(((((((((((((((((((((((((((((((((
Úgyhogy ma nagyon szomorúan fogok aludni menni....
A napi konzekvenciók:
1. Mégsem vagyok túl ezen az egész szarságon...
2. Még mindig képtelen vagyok fapofával társadalmi életet élni...
