Úgy tűnik ez a hét a nosztalgiázás és a vágyódás keretében telik, és még nem tudom,hogy ez jó-e avagy rossz....
Pár napja, mikor délelőtt egyedül voltam, eltekertem haza, mármint anyuékhoz. Otthon nem volt senki, mert dolgoztak, és most olyan nagyon jó volt ottlenni egy kicsit, és ülni a csöndben... Itt ebben a lakásban sosem érzem azt, mint amikor oda hazamegyek. Aztán délután diót pucoltunk apuval, mint régen annyiszor ünnepek előtt. És egyik este, mikor anyuék ittvoltak, és későn mentek haza, már kezdett sötétedni, ahogy becsukódott az ajtó, és mi ittmaradtunk a lányommal, nagyon megfájdult a szívem, mert elképzeltem (visszaképzeltem magamat is?), ahogy otthon beteszik az autót, bemennek a sötét lakásba, ahogy és amelyik villanyt felgyújtják stb.....meg előjöttek a régi vasárnap-délutáni közös tévézések is, te jó ég, én már évek óta egyedül tévézek, és nincs kihez szólnom
, mert a férjemmel ritkán néztük ugyanazt.... vagy talán éveknek tűnik már az egyedüllét.
Úgy tűnik, ez a sorozat, amit nézek, sokmindent felszínre hoz, ami bújkál bennem, nagyon sok gondolatot. Rettenetesen vágyódom már az életemre, hogy nagyjából ott folytassam, ahol a gyerek születésekor - vagy még előbb, már a házasságkötéskor? - megállt (???). Ma már majdnem elbőgtem magam azon a szituáción is a tévében, ahogy egy téli nap a piacon sétáltak a szereplők, és lángost ettek.. Nekem ez annyira hiányzik. Ez az egész. Hogy éljem, megéljem az életemet. Persze, nagyon szar szembenéznem ezekkel a dolgokkal, pláne, hogy ott a kislány, és ez olyan kettős bennem, mert egy szóval sem mondanám, hogy miatta van ez az egész, hisz hát őt én, mi akartuk, de... és mindig ott van ez a de. Ki a hibás? Én? Mert homokba dugtam a fejem, és nem voltam képes belátni, hogy egy nem működő kapcsolatot felesleges legálissá tenni, az még nem javít rajta? A férjem, aki képtelen önzetlenül megtenni néhány dolgot, aki egyszerűen konok, buta és túl büszke, hogy belássa a legalapvetőbb dolgokat? Nem tudom. Kevés vagyok én ehhez, hogy megértsem, hogy átlássam, hogy feldolgozzam. Majd talán az idő, egyszerűen képtelen vagyok másban bízni....
Nem tudom, hogyan fogok kibírni néhány évet, vagy egy életet társ nélkül. Mindig azt hittem, hogy menni fog, de most már látom, hogy van pár dolog, amit egyedül nem tudok megoldani, mert nem vagyok elég erős, okos, vagyis mint már írtam, kevés vagyok hozzá..... A legrosszabb, és legnehezebb a lelki dolgok után, amin épp ma gondolkodtam, az anyagi helyzet... milyen könnyű másnak együtt előteremteni egy új bútort, egy fényképezőt, egy ajtót, ruhát, számítógépet, nyaralást, autót.... Nekem ez nem fog menni. Csak legalább ne vágyódnék ezek után. Csak legalább ne vágyódnék a gyerekemnek megadni ezeket......
Persze, jobban menne az "átvészelés", ha lennének barátaim, mint ahogy nincsenek. Olyan barátaim, akik akkor is megkeresnek, ha baj van, ha én vagyok bajban... De ez nem nagyon fordul elő. Érdekes ebbe is belegondolni, én mindig úgy működtem, hogy ha tudtam valamelyik barátomról, hogy gondja van, igyekeztem megkeresni, segíteni. És hát így volt ez, ha programunk volt, akkor is szóltam mindenkinek. Ez fordítva nem működik így sajnos..... de már nem is háborgok, nem is kapálódzok, csak beletörődöm.... és reménykedem, hogy talán majd az élet ad pár jóbarátot is....
Hát ennyi. Nagyon nehéz. Még úgy is, hogy van egy tündérszép, és nagyon-nagyon okos kislányom, aki ma odabújt a hátamhoz, átölelt, és mondta, hogy szeret.... még így is nehéz.
