Kész vagyok..ki vagyok..porig vagyok alázva. És a legrosszabb, hogy egyedül, csöndben dühöngök itt a szobában, rovom a köröket, néha tépem már a hajam, miközben ordítani, üvölteni és meghalni szeretnék.
Nem tudom én ezt végigcsinálni.. nem vagyok én ehhez elég erős... és senki, senki nincs mellettem, aki támogatna, vagy megrázná a vállam, a szemembe nézne, és megmondaná, hogy mit is kéne csinálni... vagy legalább azt mondaná valaki, hogy szeret... hogy fontos vagyok...
Azt hiszem, ez a kulcsszó... ezt nem bírom feldolgozni... hogy annak az embernek, akinek egyszer a legfontosabb voltam, és nekem is az volt ő, most ennyire ne törődjön velem....a cipősarkát sem törli már belém....annyira nem érdeklem.. és én eltűröm... mert annyira rettegek a magánytól, a "nemtudommileszholnap"-tól....
Az a legrosszabb, hogy tudom, ez nem vezet sehová.. tiszta idegroncs leszek, illetve vagyok, egyetlen ilyen húzása után remegnek a lábaim meg a kezeim az idegességtől, és ahogy ő semmibe vesz, én is semmibe veszem magam..... és hiába próbálom tudatosan felépíten megint az önértékelésemet, egyszerűen nem megy..
Valaki mondja azt nekem: figyi, egy-két éve, és minden rendben lesz. Nyugodt leszel, esetleg boldog, talán lesz is valakid, munkád, biztonságod, és a szemébe tudsz nézni az embereknek.... mert én most már nem tudok.....
