...pedig igazából nem tettem semmit.

Anyu említette, hogy nagybátyám megint osztotta az észt, azaz: "minek épültétek ezt a házat, ééés kettőjüknek (ez Mucus és én vagyok) minek egyáltalán, és úgysem lesz neki soha senkije (ez én vagyok), ha már idáig sem talált,mióta egyedül van már, rég kellett volna találnia valakit, de olyan természete van, hogy úgysem talál senkit" stb.

Ez úgy ütött. Az is, hogy anyu elmondta, picit azt éreztem, hogy jólesik neki, hogy elmondta, és bánthat. Álltam ott, és nem volt sem kedvem, sem idegzetem visszaválaszolni, vagy vitát generálni, mert minek. Ha egy pasi vitázik, vagy megvédi magát, vagy visszaválaszol, az rendben van. Ha ezt egy nő teszi, az vagy hisztis picsa, vagy kiállhatatlan liba, akit nem lehet kibírni, ugye....

Mindenesetre végiggondoltam, hogy vajh a családban hányan gondolhatnak rólam ilyet, vagy tényleg gondolnak-e rólam ilyet.

A dolog azért fájt különösen, merthát pont azt a részt érinti.... hát úgyis tudjátok. Nincs senkim, és nem is találok. És nem tudom, miért. Nem azért, mert nem akarok, egyszerűen nem megy. Látjátok, olvassátok a "küzdelmeimet".

És hogy tényleg ilyen vagyok-e.... Persze, nem vagyok ilyen - azt nem mondom, hogy nem voltam, mindenkiben van hiba - de már régen, nagyon régen, Mucus óta biztos, hogy sokkal hallgatagabb, meggondoltam, visszafogottabb lettem. Elcsöndesültem, ha úgy tetszik. Nem úgy vagyok, hogy "csakis nekem van igazam", de persze van olyan, hogy harcolok az igazamért. Ez viszont szerintem természetes.

Nem vagyunk egyformák. Ki ilyen, ki olyan. Ahogy az életben sem, de itt a blogokon, viszonylag felszínes ismerettel rendelkezve a másikról, soha nem éreztem úgy, hogy van jogom megmondani a "tutit". Még akkor sem, ha esetleg magamat kellett volna megvédeni. Inkább átgondoltam, időt adtam az egésznek, így leggyakrabban válasz nélkül hagytam, hagyom az olvasottakat. Nem akarok vitázni, sem érvelni, még akkor sem, ha úgy érzem, hogy amiről írok, az tényleg úgy van, és kiállok mellette, akkor meg főleg nem, ha magam is ingadozom. És akkor sem írok kristálytiszta határozottsággal máshova és másnak, ha úgy látom, nem értek egyet azzal, amit az(ok) a más(ok) ír(nak) a blogjukban - pedig ilyen is sokszor van. Ilyenkor mindig végiggondolom, hogy 1. teljesen más élethelyzet, és más ember, más gondolkodás, más gond... 2. Miért bántanám meg....? 3. Nem biztos, hogy jó, ha hallgatok, mert okos érvekkel, visszakérdezéssel is lehet segíteni, ha valaki rossz úton van (én ezt személy szerint el is szoktam fogadni, és örülök neki.).

Az életben nehezebb, nincs annyi idő egy adott szituációnál a reagálásra, és lehet, hogy ott az ember hamarabb dönt rosszul...

Ezek voltak a "hidegek".

Melegséges pediglen az, hogy

-igazából egy olyan embertől, akinek nem sok köze van hozzám, teljesen önzetlenül kaptam egy nagyon kedves gesztust, aminek már a ténye is picit belevilágít az életembe, mindenesetre igyekszem megfogadni a tanácsát, köszönöm....

- tegnap nem mentünk sehova, az otthonülésünkből készült egy táska, és kétésfél nyaklánc (ma anyuval hozatok még hiányzó dolgokat) és ragyognak a bútoraim

- ma reggel pedig az abc parkolójában kaptam egy nagyon kedves-aranyos gesztust arra vonatkozóan, hogy valaki szívesen jelentkezne mellém, ha lehet....:) Persze, jót mosolyogtam rajta, mert... hát nem, de nagyon-nagyon jólesett:).