Ha átjönnek játszani a lányok, akkor előbb-utóbb előkerülnek a jó kis beöltözős-ruhák (én úgy látom, hogy ez mindegyik barátosnőnél így működik). Néztem, ahogy játszanak, hercegnők voltak és királykisasszonyok (én meg voltam a lovsfutár, aki hozta a meghívót a bálba, meg a kisbíró, aki ki is dobolta, megmegmeg...:) ), szóval néztem őket, meg utána a fotókat, és nem is tudom, mit éreztem, csendes örömös-szomorúságot, azt hiszem. Mert örültem, hogy még játszanak, és még így játszanak. Közben az jutott eszembe, hogy "úgy megnőttél, szinte félek".... vajh meddig tartható még ez az állapot, meddig lehet megtartani őket a gyerekkorba, ebben a gyors, rettentő gyorsan változó világban.... Én úgy érzem, az valami borzasztó, hogy az amúgy is rövid gyerekkorból olyan jó négy évet már lecsípett a világ, tízévesen már sok gyerek "nagylány" meg "nagyfiú", vagyis persze leginkább csak nagynak szeretne látszani, de bennünk ez a naggyá válás is valahogy később alakult ki.... az ártatlanságuk, ahogy néznek a világra, az tűnik el fokozatosan, ahogy szembesülnek az igazságokkal, a valósággal, folyamatosan.

Néztem őket tegnap, és úgy örültem, hogy olyanok még, amilyenek, hogy szerencsére hasonló kislányokkal tudunk barátkozni, akiket még ugyanúgy igyekszik az anyukájuk picit burokban tartani, no nem egészen, csak éppen annyira, hogy picit meghosszabbíthassuk.... mit is...? igen, a gyerekkorukat, azt az igazit.

Nem tudom, mikor jön az a hirtelen változás, de én bevallom, félek tőle.