(amiket úgy, de úgy unok, és úgy, de úgy fárasztanak..... )

Reggel,délben,este, egész nap...

- Vedd fel a papucsod.

Két perc múlva újból papucs nélkül csattog.

-Vedd fel a papucsod!!!

- Ha velem beszélsz, vedd ki a szádból az ujjad.

- Beszél.

- Ha velem beszélsz, vedd ki a szádból az ujjad!

- Beszél.

- Hagyd már abba!!!!

- Ébresztő! Kelj fel, idő van, jó reggelt!

Tíz perc után semmi.

- Kelj fel, reggelizni is kell, meg lassan indulni. Itt a ruhád, légyszi öltözködj. És megint nincs bepakolva, légyszi pakolj már be. Meg egyébként is, minden-áldott-nap ez van. Megmondtam már (itt magamban is érzem, hogy inog ez a dolog, következetlen vagyok, mert kb. százhússzor szóltam, hogy így fog lenni) hogyha NEM fogom átnézni a cuccaidat. Kapsz jó sok feketepontot, aztán majd észheztérsz. (mindig átnézem, persze, és jól felhúzom magam, DE nem pakol be este. Én meg elfelejtem, hogy este szóljak neki, vagy rákérdezek, és elfelejtem.... szóval én sem vagyok sokkal különb, deeeee....)

Úgyhogy őszintén, hócipőm tele az egésszel.

- Nem veszek harisnyát.

- De felveszed.

- Nem veszek sálat. Nem úgy, nem azt, nem-nem- nem.

- De igen....

Iskola, reggeli kabátfelakasztás. Kabát feldob a fogasra, sapi is, leesik, nem nyúl utána, sál lazán ugyanúgy.

-Vedd fel a sapkád, és a sállal együtt tedd be a kabát ujjába.

- Nem, ideakasztom.

-Nem, tedd a kabát ujjába.

- Nem teszem, nem szoktam.

-De tedd bele.

- Nem szoktam.

- Tedd, bele, mert ezért veszett el a múltkor is a sapid.

Természetesen tök dühös, dirregdurrog, én meg egy ideg vagyok. És ez még csak egy reggel.