...igenis, nem ússza meg ép lélekkel a magányt...

Nem tudok végigolvasni egy cikket, mert bőgnöm kell. Bőgni azon, ha azt mondja egy ötéves, hogy vidám a családunk, mi azon is nevetünk, ha a GPS butaságokat mond az autóban, mert elképzelem, ahogy egy négytagú család bolondozik utazás közben, nálunk se bolondozás, se utazás.... és összeszorul a szívem akkor is, ha egy sima, zajos családi vacsoráról álmodozom, vagy tegnap, amikor átmentünk látogatóba ismerősékhez, akik egykupacon laknak sokan, három generáció, és néztem a két szöszke kislányt, meg az anyuka karján az édes pici háromhónapos Matykót, és néztem Mucust, aki már elég nagy ahhoz, hogy lássam rajta, megfordul a fejében, hogy ez most itt milyen jó, és otthon meg nem annyira.... otthon csönd van, néha már alig beszélek, és közben érzem és megijeszt, ahogy a magányom ráterül az életünkre.

Szóval egészen kis vágyaim vannak csak, olyan hétköznapiak, mint egy gyerekzsivajos közös vacsora, vagy felkerekedések csak úgy egy szombaton, és kirándulni menni, vagy éneklés és bohóckodás utazás közben az autóban, esti társasozások, közös ajándékkészítések, közös főzőcskézés....

Szóval egészen kicsi, de elérhetetlen vágyaim vannak csak...