...amikor megpróbálsz ünnepet csinálni a lelkedben. Nem azért, mert akarod, hanem mert egyszercsak érzed, hogy jönne. Régen annyi pillanatom volt ilyen.... valahogy erősebb voltam, és nem engedtem be, vagy kevésbé, a negatív dolgokat. És akkor így akármennyire is nehéz volt, belül lobogtam.

Mostanság kevésszer van így.

Reggel korán bejöttem, puha, ünnepi angyalszárnysuhogós sötétség vett körül az utakon, és amikor egy kamion mögött araszolva ránéztem a hátulját megvilágító piros lámpafüzérre, teljesen úgy éreztem, karácsony közeleg. Hirtelen ottvoltam minden régi karácsonyvárásomban, tudjátok, talán az áhitat a megközelítő szó rá....

Amikor beértem, továbbgondolkodtam azon az elillanó pillanaton, mert sajnos nem maradt velem, és hogy ez miért van. A tegnapi rossz-szájízű este maradt bennem, amikoris anyu néhány bántó megjegyzése tönkretette bennem az ujjongó örömöt, amivel Mucus szülinapjára készülök, meg a mai  meglepetés délutánra (színházba viszem, nem tud róla).

(Anyu szerint jó, hogy nem motrot veszek neki, meg majd autót a ballagására, és amikor Mucus rákérdezett, hogy milyen nap is van, egyből huzogatta a száját, és megjegyzéseket tett neki, nem, ne macerálja a gyereket.... )

Szóva anyu jól van (hála isten), de kiszekíroz mindenkit a világból. Ismét rettenetesen rosszindulatú, mindenbe beleköt, mindent  kritizál. Nem tudom, hogyan lehetne rávezetni arra, hogy ez így nem jó, hogy megint rossz úton halad....

Nem szeretném, ha visszasűllyedne abba a depressziós állapotba, amibe még négy hete is volt, de valami arany középút azért jó lenne.

Szeretném visszakapni az én régi, örökké dúdolós anyukámat, akihez jó volt hozzábújni.