...nem futnak össze az utak...
Sokszor van úgy, hogy eszembe jut valaki a régmúltból, aki vagy ittvan még ebben a világban, vagy nincs, ha ittvan, akkor messze, térben meg időben.... valamikor valamiért szétváltunk, és néha ez úgy fáj. Hogy nincs kapcsolat. És néha úgy felvenném az elejtett szálakat, mert a másikra való rágondololás valami jó emlékkel társul, meg valami melegséges, de fájdalmas hiánnyal, és akkor elgondolom, hogy lehetne-e ezzel változtatni. Egy telefonnal, egy levéllel....
És akkor vagy megíródik az a levél, vagy nem, és vagy megértő fogadtatásra talál, vagy nem. Lehet, hogy amit, akit Te fontosnak érzel, annál már túl nagy a távolsgá, és Te nem érted, hogy nem lehet áthidalni, vagy jobbanmondva Ő már nem akarja ezt áthidalni.... mert lettek fontosabb dolgai (és akkor te olyan szomorúan szánalmassá válsz egy pillanat alatt.... mintha zárójelbe tettek volna, sőt, tintával többször áthúztak volna a papíron...)
De van, hogy hozzád ér el egy múltból ideburjánzó gondolat, és akkor meg vagy örülsz, vagy csodálkozol, vagy kellemetlenséget érzel... hogy minek... minek ezt az egészet, Te már nem akarod, és te már kiradíroztad Őt.... vagy legalábbis a papírt, amin szerepelt, rég kidobtad a szemétbe.
Szóval én mindig furcsálom, ha a múltból utánamérnek emberek. Emberek, akik valaha fontosak voltak, de nem tudom eldönteni, hogy most azok-e. Sírogatok itt naponta, az egyedüllétemet siratom, meg még sokminden mást, és közben nemkellenek-dolgok találnak meg. És szégyellem, hogy így érzek, hogy nekem, akinek annyira nincs eldobnivalója, le tudok mondani dolgokról....
De valahol útközben az ember azt is megtanulta, hogy nem kell mindig kompromisszumokat kötni, hogy nem mindig nyerünk a gáton, mégha úgy látszik is, és nem mindig veszítünk, ha valami eltűnik...
Szóval bukkannak fel emberek, van, akin meglepődöm, és örülök csöndesen, van, akin meglepődöm, és tűnődöm, kell-e az nekem, és ha udvarias leszek, és kinyitom a kapum, akkor vajh mit veszítek én....
Persze, "ezek" mind mellékes szerepők, ezek az emberek. Amikor ittvoltak, néha azt gondoltam, hogy főszereplők, pedig dehogy. A főszereplő talán nem is volt, talán csak álmodtam. Egyszer. És Ő is csak álmodott, és a két álom valahol összeért - aztán elmúlt.
