Vagyis meddig bírom. Most olyan, mintha egy idegen lennék, és kívülről figyelném a saját életemet. Azt hiszem, ez egy picit amolyan védekezésféle is, közben meg totálisan meg vagyok rémülve, hogy ennyire hideg fejjel bírom nézni ezt a, ezt a nagy semmit.

Pár napja érzem ezt a különös dolgot, van benne pici félelem, pici kíváncsiság, gondterheltség, tehetetlenség.... Valahogy mintha most úgy szembesülnék a valósággal.

Mert mi a a valóság? A valóság az, hogy ittvagyok 36 évesen egy kis faluban, a hetedik évet kezdtem meg tökegyedül, és ha statisztikában gondolkodom, ha eddig nem történt "semmi" velem,hát ezután sem nagyon fog....

Fentvagyok egy társkereső oldalon (amit magam előtt is szégyellek, mert mi a jó büdös fenének... mikor unom az újból és újból ismétlődő köröket, mikor meghasonlok attól, hogy én kezdeményezzek, mert valahogy hiába ez a "rendszer" és "belefér", nekem ez olyan visszás, én nem így nevelődtem, hogy egy nő....), és most "találkoztam" egy nagyon kedves, nagyon aranyos sráccal, egy naaagy humorzsák, és teljesen egy hullámhosszon vagyunk, x-dik napja dumálunk a neten, és halálra röhögjük magunkat, de..... de totál mások vagyunk, más múlttal, más jelennel, 150 km távolságra, és ráadásul nem férek be a hóna alá, ami alap..... és akkor egyszercsak jön az érzés - hogy de minek...? minek csinálom?

És G. is csajozik, tegnap beszélgettem vele, kölcsönösen elmondtuk egymásnak a dolgainkat, és az ember persze bólogat és jópofát vág hozzá, mert miért is ne, és ez az élet rendje, miközben kurvára zavar, de ha egyszer én vagyok ilyen hülye, hogy nem kellett a jó.... most majd, vagy egyszer nemsokára valaki mellé áll, a gyerekek mellé, a közös élet mellé, és G. biztosítja neki a jólétet, mert az meglesz.... és nekem nem kellett.... most ezt érzem, de közben persze azt is, hogy sikítanék, abbana pillanatban sikítanom kéne, hogy G.-vel bármilyen közelebbi helyzetbe kerülnék..... és a kémia már csak ilyen, vagy működik, vagy nem....

egész éjjel ezen agyaltam, alig aludtam valamit, a saját keserűségem nem hagyott aludni, eh.

És végigzongoráztam, hogy baszki, hány pasi van, akivel lehetne.... akiről tudnám, hogy akarná, csak én nem... akkor mit is kesergek én itt? tényleg ennyire hülye lennék? Vagy hogy kell ezt csinálni? egy idő után feladni az elveket, feladni a rózsaszín álmokat és az élet minden területén kompromisszumokat kötni? hogy amennyit veszítek, vagy nem nyerek, annyit nyerhetek is? Hogy lehet puszta tiszteletből, elfogadásból, igazi vonzalom nélkül élni valakivel? Vagy csak én vagyok képtelen erre?

A valóság tehát ez..... meg az is, hogy T. óta nem tudok közelengedni és elfogadni úgy senkit, mert T. még mindenhol ottvan, mert olyan magasra tette fel bennem azt a bizonyos mércét, hogy azt baromi kevesen tudják átugorni, ami nem nekik baj,hanem nekem, én szívok vele.....

A valóság, hogy totál kétségbe vagyok esve, és nagy harc megy bennem, az egyik oldalon ez az egyre erősbödő ijedtség, hogy telik az idő, és valamit kéne lépni, és igen, VALAKIRE szükségem van már, a másik oldalon meg egy baromi erős ellenérzés, hogy én ilyet nem tehetek, én nem vagyok olyan, hogy pasit mindenáron, rólam ne gondolja senki, és ne lássa azt senki, hogy be vagyok tojva, és keresek, és szeretnék, ésésés....

Na, ezt hogy oldjam meg...?