....de jól példázza a nyunnyóságom, függőségem, t(l)ehetetlenségem.
P. barátommal tavaly karácsony (!) óta nem ültünk le beszélgetni. Komolyan. Otthon utálok magyarázkodni, és utálok hazudozni, és úgy találkozni egy pasival, hogy a felvázolt két alternatíva ne lenne, nem lehet. Nálunk nincs más megoldás. Olyan meg megint nincs, hogy azt mondom, most pedig van egy szabad délutánom, és mindenki azt csinál, amit akar, de főleg én. Mert akkor jönnek a kérdések, a faggatások, a bunkózás, szóval nincs egy olyan percem, amit ha nem Mucussal töltök, arról ne kéne beszámolnom anyuéknak, amiatt, hogy hát jószerével ők vigyáznak rá. Ha mégis találok bébiszittert, akkor azt is ugye megtudják, és akkor is jönnek a kérdések.
De P.-nél tartottam. Nagyon hiányzik, hogy leüljünk beszélgetni, nekem is, de neki - ahogy észrevettem - még jobban. Neki van - szerencsére - most egy elég komoly kapcsolata, nade azért mi attól még barátok maradtunk, vagyis nem is igazán barátság ez... inkább amolyan kölcsönös tisztelet-féle, mert tök mások vagyunk, és így érdekel a másik - természetesen főleg más, eltérő - véleménye, meglátása dolgokról.
P-vel mára beszéltünk meg egy kis kávézást, egy kis beszélgetést.
Előbb beszéltem anyuval, a gyerek beteg, anyám bunkó velem, én meg megyek haza. Ez van.
