....vegyes érzések. Elrontotta a szilveszterünket is, az újév első napját meg főleg. Ugyanúgy hozta a formáját, mint szokásosan, be nem tartott ígéretek, miközben a gyerek miatt kénytelen vagyok belemenni olyan kompromisszumokba, amit egyetlen porcikám sem kíván, sőt, legszívesebben pont az ellentétjét tenném.....

Fura dolog ez, van egy közös gyereketek, ami "tény", meg van néhány jó év, ami jó esetben jó emlék, de néha még az sem.... nagyon szerelmes voltam, és most nyoma sincs, sőt, ha próbálok előkotorni valami emlékfoszlányt, néha olyan érzésem van, mintha az egy teljesen más élet lett volna, vagy nem is velem történt - igen, talán valahogy így lehet, az a lány, aki akkor voltam, csak nagyon apró részleteiben maradt meg bennem, azt hiszem. Hogy ez jó-e? azt hiszem, igen - mármint az, hogy más lettem. Talán keményebb, talán határozottabb - mindenesetre más, jobb - de erről már írtam párszor.

A gyerek imádja az apját, és annyira de annyira igazságtalannak tartom, hogy az apja tetteiért is én szívok. Ha ígér, és ha nem jön, és persze nem hívom fel sem kétszer, sem húszszor, és ezt a gyerek nem érti, csak azt látja, hogy én nem csinálok meg valamit - tehát engem okol.

Ex semmit nem változott, ugyanolyan léha, felelőtlen, és minden jövőkép nélküli, mint volt. Néha vannak jobb napjai, ilyenkor is kétféle - vagy lelkes, és szinte jó vele beszélgetni, és azt látom, hogy tényleg komolyan gondolja, amit gondol, vagy pedig nagyképűen flegma, mert épp elért valamit. De ezekből a jobb napokból kevés van.....

Igazából már dühös sem vagyok rá, hanem sajnálom, és még én érzek lelkiismeretfurdalást, mert a kérlelésére, hogy had vigye el a gyereket, nem bunkón, csupán kíváncsian megkérdeztem, hogy ugye úgy jön, hogy hozza az elmaradt tartásdíjat - ami már háromnegyed évnyi.....

Nem akarok bunkó lenni.

Tudom, hogy nincs semmije. Tényleg nincs. Szilveszterkor, a vonatra rohantunk Mucussal, amikor megláttam, az állomás környéként imbolygott, szabadidőben, télikabátja széttárva lobogott, még tőlem kaptam, és a sok mosástól már nagyon kopott, vállán egy sporttáska, focizni volt.... és részeg volt. Nem tudtam kikerülni, próbáltam nagyokat nyelve visszafojtani mindent, ami a nyelvemen volt, és csak remélni mertem, hogy a gyerek nem látja, nem veszi észre, milyen "állapotban" van. Ott álltunk szembe, mi csinosan, Mucus is szép volt és én is, és mentünk szilveszterezni, és ő meg.....és ezt ő is látta...... szóval felültem a vonatra, és sokáig azon küszködtem, hogy ne bőgjek. Igen, sajnáltam.

Sajnáltam, de rajta nem lehet segíteni. Felnőtt, önálló ember, akinek hiába beszélsz, konok, és "hajtja a vére". Mindig ilyen volt. Jobb napjaiban látja és érti, hogy nem így kéne, hogy kéne munkahely, hogy kéne saját fedél, család - jelzem, ez mind megvolt.....

Az újév mindenkinek amolyan belegondolosá, újragondolás. Valamiért úgy érzem, hogy ő is ezt teszi, és lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem segítek rajta, neki. Amikor pedig azt érzem, hogy "de emberek vagyunk" és még én is lökök rajta egyet azzal, hogy nem engedem hozzá a kislányt, az jut eszembe, ő mit törődött velünk anno. Érdekelte, hogy hogy élek meg a kislánnyal? érdekli most? az ünnepeken kívül eszébe jut csak úgy, bármi, ami a gyerekkel kapcsolatos? 

Á, nehéz ez.