... ez van. Gondolkodom egy ideje, mi a baj. Velem? vagy mivel? Az életemmel? Olyan kevés a mosoly... mosolyom. Nézem az életem. Minden megvan. Biztos munkahely, kis, saját lakás, amit fent tudok tartani, egészséges (kopp-kopp-kopp), okos gyerkőc, egy szerető (ámde nem hibátlan) Kedves, család, programok.... és mégis... mégis, mi az, ami hiányzik?

Az egyetlen, és legfontosabb dolog: jóban lenni önmagammal. Egyáltalán: megtalálni azt, aki vagyok. És azt elfogadni. Olyannak, amilyen. Vagy esetleg egy kicsit csiszolni rajta. Mert amíg mást nem szabad formálni, mi magunk azért formálódhatunk.

Nem olyan jó most, mert elvesztettem valami fontosat: igazából azt, hogy legyenek céljaim. Célok, amiknek a megvalósításához gondolkodni, tervezni, és aztán indulni kell. Aminek az eredményeként több lehetek. Nem azokra a mindennapos kis (vagy nagy célokra) gondolok, amik lendítenek az élet szabályos fonalán....nem. Olyan célokra, amik esetleg nem is láthatók, vagy kézzelfoghatóak, hanem ami nekünk magunknak ad valami plusszt.

G-vel jó lenni, és viszonylag jövős-menősek a napjaink, néha vágyom is a nyugira - és pont ez az, amihez csak ritkán jutok. Az az idő kevés, amikor magam töltekezhetem. Ami nagyon zavar, hogy tudom, lehetne ezt vele vagy mellette is csinálni, ha olyan lenne a kapcsolatunk. De nem olyan, és ez nagyrészt az én hibám. Én csak egyszer tudtam teljesen megnyílni valaki előtt, és vele együtt két testben egy lélek lenni. Tehát van ilyen, létezik. De mivel már nincs, és G nem az a potenciális ember (nem az Ő hibája!!!), ezért én ezt Vele nem tudom megvalósítani - persze, nem is akarom.

Így hát maradnak a jó kis szürke, kiszámítható, langyos hétköznapok. Nincsenek kirívó dolgok, nincsenek kiszámíthatatlan meglepetések - nincsenek szélsőséges érzelmek, örömök, viharok.

Olyan reálisan látok néha dolgokat... és én utálok reálisnak, hidegfejűnek lenni. Néha jó, ha az ember elveszti a fejét, azt hiszem. Persze, a kijózanodás....hát, az nem mindig valami jó.

Ami kétségbeejt és megijeszt mostanában: az a totális érdektelenség. Jövök-megyek otthon is, előszedek néha ezt-azt, hogy most aztán jót kreatívkodok, de semmi. Nincs kedvem. Nem érzem, hogy kellen. Hogy értelme lenne. Nem okoz már örömöt. Mindenben ott a kérdés : minek csináljam?

Megijeszt az is, hogy az írás sem megy igazán. A gondolkodás sem. Olyan örökös monoton ugyanaz-gondolatok vannak csak. Elhasznált szavak, elnyűtt klisék. Nem tetszenek, és szégyenlőség önt el, ha írás közben ugyanazt a szófordulatot, vagy jelzést használom, amit már annyiszor.

Hát ennyi lennék csak? Felszínes dolgok, általános tudás - ami igazából egy nagy semmi?

Hm.