....mert ülök itt az irodában, egyedül, és csak úgy vidáman besütöget a nap, és nekem hiányzik valami. Az a valami, ami akkor volt, mikor voltál. Azt hiszem, a mozgatórugó hiányzik, meg a cél, ok és okozat, vagy mifene. Már nem akarom megfejteni, és már nem is hibáztatlak. Nincs is miért. Csak ülök itt az irodában, és Neked írogatnék.... arról, hogy jó lenne valami érdekest mondani, tudod, amitől lassabban forogna a Föld, oppá, azt akartam írni, hogy gyorsabban, de ne, ne forogjon gyorsabban, hisz úgyis minden olyan hamar elmúlik.... Még a rossz napok is csak úgy illannak, jönnek-mennek, mintha madárszárnyuk lenne.
Tegnap csodaszép felhőket láttam, persze mostanság nem ritka a felhős ég, és a felhőbodorítónak bizony sok munkája akad, bár én úgy gondolom, biztosan élvezi, hisz Ő egy művész.... emlékszel? Néha én is szívesen lettem volna felhőbodorító - és akkor, régen, még talán el is hittem, hogy miért ne...
Hogy mit csinálok mostanában? Nem olyan sokmindent.... na jó, persze ez nem igaz, mert olyan nincs is, hogy nem csinálunk semmit, az ember mindig csinál valamit, ha mást nem, hát ül a fenekén és gondolkodik, vagy bömböl, ha búbánat nyomkodja a szívét, vagy esetleg vidáman rikogat, mert örömangyalkák bújkálnak a zsebében, hát igazából.... igazából nem is tudom. Azt hiszem, leginkább istentelenül megpróbálok élni, tudod, valahogy úgy, hogy lezárok magamban bizonyos ajtókat, és próbálok nem tudomást venni a mögé bezsuppolt gondolatokról (pedig azok ottvannak, és dörömbölnek az ajtón, és néha megtalálják a kulcsot is, na, akkor az nem olyan jó....), szóval igen, görcsölök, mint régen, csak persze ez egészen más görcs és hát nem is Veled, és ez így nem jó....
Néha fognám a telefont, és rádcsörögnék, vagy írnék egy jól összerittyentett levelet, de persze nem teszem. Aztán gondolkodom rajta, hogy hát de miért nem? és gondolkodok rajta tovább, és dejó, hogy nem.... szóval ilyesmik is vannak.
Néha találkozom még érdekes emberekkel, bár ez egyre ritkább, egy ideje már nem keresem őket, vagy talán nem számít, hogy legyenek. Egy ideje semmi sem számít, ami fontos volt nekem, a mindennapiság a lényeg, hogy az működjön, és hogy lehetne másképp is? Lehetne. De nem gondolok bele, vagy nem akarom, vagy nem tudom megcsinálni. Már. Még?
Igen, néha azt érzem, feladtam. Hogy mit? Nem, nem a küzdelmet - magamat adtam fel.
Aztán figyelem ám a világot azért, még mindig. Talán ez az egy, ami még úgy megy. Járkálok itt az életemben, és közben figyelek.
Láttam egy fotót, olyan gyönyörű kalapban volt egy hölgy... Na látod, erre most úgy vágyom. Egy nagy, fátyollal borított, összevissza bordós-lilás kalapra. Sosem gondoltam volna, hogy tetszeni fog a lila, vagy hogy hordanék bármit, ami lila, de egy ilyen kalap, istenem.... Akkor tenném fel, ha ünneplőbe csomagolnám a szívem.
Képzeld, összegyűlt a pénzem a szivárványszínű esernyőre. Már csak el kell jutnom valamikor abba a kis boltba, és megveszem. Egész idáig nem értettem, miért szólt utánam az az ernyő, de most, hogy Neked írok, már tudom - hisz rajta van a SzívÁrvány, ami ugye amúgy valahogy hozzánk tartozik, igaz? Szóval ha minden jól megy, akkor pár héten belül az enyém lesz. És akkor legalább elhitetem majd magammal, hogy az is "egy darab".
Apropó, írsz még? jó lenne olvasni.... én néha még írok, bár ami nyögvenyelősen jön, az nem jó, ami meg jön, az olyan ritka.... Akaratból nem lehet írni. Vagy én nem tudok. Mint ahogy nem megy az alkotás semilyen formában, ha "kell".
Azért mégis: van, mikor toporgok türelmetlenül, mert jön az Ihlet, de rossz heyen vagyok és rossz időben, és akkor csúszik az alkotás, meg elvész az alkalom.... na, ilyenkor dühös vagyok ám!
Olyan monoton hömpölyög errefelé az idő... Százéves vagyok, úgy érzem, ej-ej, rázom a fejem, mi ez?
Dél van épp. A fejemben egy régi hétköznapi dél van, ülünk a sarokpadon, mama kimeri a gőzölgő levest, és ha kinézek ültemben az ablakon, látom a templomfal egy részét, a templomban pedig harangoznak. Te még emlékszel arra, mikor volt harangszó a templomunkban? Az ablakon besüt a nap, és bucskát vet a függöny mintáin. Bolthajtásos az ablak körül a fal, és a külső ablak kifelé nyílik, ha valaki a járdán jön, benéz az ablakon, én ezt is szerettem. Mint ahogy szerettem a harangszóval körített forró levest, amit a mamám tett elém.....
Még mindig süt a nap, de az ég besötétült. Olyan mostanában a világ, mintha a Zisten is örökké borús lenne.
Minden jót Neked.....
