A városban sétálva láttam meg egy kirakatban. Gyönyörűszép, szívárványszínű esernyő volt. Még sosem láttam ilyen szépet. Lelkem gyermekebbik fele tüstént rátapadt a kirakat üvegére, orrát szorosan a hideg üvegre nyomva, két tenyerével rásímulva maszatolta össze, miközben lassan továbbsétáltunk az esti félhomályban, és talán beszélgettünk is, de én félig még ottmaradtam picit... Tágranyitott szemekkel szerelmesedtem bele egyre inkább a színekbe, és elhatároztam, ha nagy leszek, megveszem. Gyűjtök rá, és kuporgatok, hogy minél nagyobb legyen majd az élmény, ha egy esős délután benyitok abba a boltba, és megveszem.

Nem rakom el, a hónom alá csapom, amíg nem használom, aztán ha majd megtalál a szomorúsesősvasárnapdélután, fejem fölé biggyesztem, és talán pár perc után vidámságosan meg is pörgetem. Szivárványlik majd, kibomlanak és összefolynak a színek, ott a szürkeség közepén, és megszínesíti körülöttem az életet, mosolyokat dobál szerteszéjjel, mosolyszikrákat hunyorít az én szemembe is, mert van, amit sosem fogok elfelejteni: Szív Árványokat kaptam én egyszer.....

Ui. Igen, tudom, hogy a szívárványszín (sajnos) mást is takar. Hátmég a szivárványos esernyő..... attól még lehetne hordani, ugye? :(