A mai nap az első hetek óta, hogy végre valamennyire nyugodatn itthon vagyunk. Ez az itthon vagyunk sem igaz teljesen, mert délelőtt istentisztelen voltunk, délután meg nagycsaládos összejövetel, de mindkettő nagyon jó. A lényg, hog mindezek közt itthon vagyunk ketten, pakolgatunk, olvasgatunk, alszunk:), de semmi olyan, hogy kapkodás.... ez főleg nekem hiányzik. Az együttlét meg Mucusnak, mert minden olyan pillanatban, amikor arról lenne szó, hogy valahová elugorjak egyedül, rögtön szemrehányóan figyelmeztet, hogy anyaaaaaaaaaaa, azt ígérted, hogy a szünetben reggeltől-estig együtt leszünk mindenhol. És ez igaz.....
Tegnap éjjel ültem a fenyőfával szemben, és zokogtam... azon, hogy mennyire félek, hogy nem tudom viszonozni kellően ennek a Kedves Embernek az érzéseit és a gesztusait, nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy hagyom magam szeretni és babusgatni, úgy, ahogy még soha, tényleg soha. Hogy jobban meg fog ismerni, mint én Őt, mert egyszerűen ott állnak a korlátok bennem, ezek pedig mindazok az érzések, amik T-vel kapcsolatosak, és ott vannak valahol bedobozolva, lelakatolva.... de melléjük van pakolva még nagyon sokminden, ami viszont nehézkessé teszi ezt a mostani életemet.
Gondolkodtam azon is, mit gondolhat T, merthát valószínűleg tudja, hogy.... igen, tudja. Történtek dolgok, ami miatt eljutott hozzá a híre, hogy nem vagyok egyedül. Mit érezhet...? mit gondolhat....? igen, kíváncsi vagyok rá.
