Megint szürkeség van mindenütt, de most valahogy nem is bánom. Jó most így az irodában, és jó lesz otthon lenni is. Ma sokat melóztam, statisztika, hosszú számsorokat írok egymás után oszlopokba, és a többiek most indultak haza, az irodaházban már csak elvétve csapódik egy-egy ajtó. Szól a rádió, az előbb épp a Rómeó és Júlia francia változata, és erről hirtelen itt a csöndben annyi minden eszembe jutott....
.... egy napfényes nyári délelőtt vagy öt évvel ezelőtt, gyerek az etetőtészékben riszálta magát erre a dalra, nekem meg végtelenül jónak és szabadnak tűntek a napok fiatal anyaként és feleségként, és olyan teljességfélét éreztem, azt hiszem, szóval vidám voltam, és talán boldog is, mint amilyen már régóta nem.
.... egy másik délelőtt, egy szombat, téli esős-szomorúféle délelőtt, ülünk a műhelyben, szerelmes-békés csönd lengi be a teret, csak a rádió szól, mi pedig dolgozunk kettesben Vele, nem szólunk, nem is kell, időnként összemosolygunk, és közben ez a dal is... Hogy is mondjam? Itt van a számban ezeknek a fényes óráknak az íze...
Szeretnék levelet írni mostan, hosszú, elgondolkodós, talán olyan öreges-levelet, amiből nem is tudni, ki írta, százéves öregségcirógatta anyóka vagy röpdösőszívű ifjonc, titkosan szeretnék levelet írni, és Neki, persze, csak Neki mindig és örökké, ha lehetne, talán életet is váltanék, hogy új szereplőként álljak elébe egy nyári mesés délután az utcán, vagy legyek porszem, ami a hajára hull, ahogy jár-kel az Életében, csak egy nem akarok lenni, múló, tovatűnő szívdobbanása...
Vágyaim vannak megint, és hadakozom közben, legfőképp az elszigeteltséggel, amit nem is értek, de már érzem, egyre inkább bekerít, lassú és agyonmérgező bosszú ez, tudatos, szépen felépített, én meg nem teszek ellene semmit... csak látom, nézem és figyelem csendben, a miértje persze érdekelne, de nem tudom, mozdíthatom-e magam, hogy kutassak ezután.