Pontosan 13 éve nem találkoztunk. Furcsa érzés volt, a gyomrom egy görcsben állt, mert az egész olyanképp állt előttem össze, mintha a szépséges múlt egy darabja kopogtatna be az ajtómon, mintha valamit pár órára visszakapnék, ami fontos volt, ami szép volt, ami elmúlt, napok és évek, akár egy pillanat.... Önző módon magamat akartam meglátni benne, azt vártam, hogy majd rólam mesél talán, gyerekesen nevetséges gondolat volt ez, de valahogy akartam azt hinni, hogy ott lesz húszéves önmagam a szavai mögött, mint ahogy néha a levelében is egy-egy mondat erejéig odavarázsolja azt az időt.
Persze, nem így volt, és én nem mertem rákérdezni, pedig felnőttek vagyunk, jaj, nagyonis, és mégsem mertem rákérdezni, és csak reméltem, hogy a felszínes beszélgetés elrejti azt, mit érez.
13 éve történt, hogy meglátott egy lépcsőn felfelé menet. Sok-sok év múlva tudtam meg, vagyis inkább értettem meg, hogy neki mit jelentett az, hogy a közelemben lehetett, hogy évek múlva is fájtam neki, az, hogy igazából sosem voltam.....
Ma persze már túlvan rajta, és volt utána sok-sok beteljesült, és hasonlóan beteljesületlen szerelme, férfivá vált.
De ugyanúgy nem tudja elmondani sem a múltat, sem a tegnapi dolgokat. Csak ült velem szemben, és hülyeségeket beszélt órákon át.
13 év után most találkoztunk először, és ma hazautazott 300 km-rel arrébb. Majd levelezünk még, aztán ez is elmúlik.
És én nem mertem megkérdezni, amiket akartam....