Reggel a kocsiban ülve, az a húsz perc mindig valami másról szól. Rólam, elvileg, mert az csak az enyém, de volt már vidám, volt már álmos, mérges, mostanában szomorkodós, vagy bőgős. Aztán meg gondolkodós legtöbbször persze. Ma pl azon gondolkodtam, hogy elmegyek birkapásztornak.
Őrzöm az állatokat, három gyönyörű kutyám tereli őket, ballagok majd komótosan esőben-fagyban-szélben-napsütésben. Pásztorbotot faragok majd, belevésem én mélyre az összes sérelmemet. Dalolok is majd, szívből boldogan vagy fájdalmasan, haj, de könnyű lesz utána az én lelkem. Madarak röptét figyelem ott fenn a magas égben, és talán nem is vágyom majd utánuk, el, messzire. Verselek is, óvatosan, hogy ne fájjon senkinek. Aztán fodrosszoknyát veszek, és beletáncolom magam a mindenségbe.
Elfáradok, mélyen alszom, elkerülnek majd az álmok.
Megélek, átélek, túlélek.
Magányban.
Békességben.
Nem bántottan. Nem bántóan.