Megint egy nyomorult mézesszirupos romantikus filmhősnőnek érzem magam, kívülről figyelek, és látom, ahogy teszek-veszek ezen a szélfútta idióta délutánon, vagyis azt látom, amit tenni szeretnék, így egyedül mostan, mindent, csak nem ezt, dolgozni megint a gépnél, dehát ez van. Közben látom, ahogy megvilágít a tavaszi napsütés, amint napsárga és narancsszínű függönyöeket aggatok, földiglógósat, és a zenét is hallom, valami irtó melankólikus lehet, merthogy én is az vagyok.... és fényképeket pakolok, meg teafilterrekkel megtömöm az előkotrászott rég-elfelejtett gyönyörűséges fadobozt, van vagy százéves, akár a szívem..... aztán megtervezem a szobám, és átrendezem, és napok telnek, de kifestem és még tavasz van egyre, aztán beültetem a gyerekkori kopott mackómat a könyvek közé. Mert bolyongok itt, ebben a kicsi élettérben, és keresemkeresem azt a valamit, ami én vagyok.
Muszáj olyanra csinálnom a lakást, hogy élni tudjak benne. Mert most megint olyan átmeneti. Nekem. Vagy én vagyok az.