Tegnap óta egyik percben örülök, a másikban kissé elszomorodom. Két ember bukkant fel az életemben, az egyik régóta ottvolt, csak és tartottuk is a kapcsolatot egymással (ő az első munkahelyemről egy idősebb hölgy, az anyukám lehetne, sosem volt ilyen "idős" barátnőm), és most, hogy van neki is internet-hozzáférése, jönnek-mennek a levelek, de azok az igazi, mély, nemszabadkidobni-levelek, és annyira tudok örülni neki..... most olvastam el éppen, és azon gondolkodom, micsoda fantasztikus ember Ő. És szomorú vagyok amiatt, ahogy kénytelen élni, a betegsége, a pénztelensége és a magánya miatt... Annyira sokminden van benne, annyira értékes, hogy haragszom a sorsra, ha hagyja elveszni, eltékozolni mindezt. Mert ötször több szépséget tudna lerakni az élet asztalára, ha lenne motivációja. Ha lenne miért. Ha nem csak magáért tenné. És sajnos, ez nem egyedi eset.....
A másik dolog, ami elszomorít, a gyanakvás. Hogy miért ilyen a világ, hogy az ember a második pillanatban már gyanakszik. Hogy nem bízik, nem mer, vagy nem tud megbízni a másikban. Én most utálom magam. Nemhogy örömködnék valamin, itt aggódom, és elrontok vele mindent, mert idesodort valakit elém a Sors, és nemhogy örülnék neki, hogy olyan, amilyen, egyből az ugrott be, hogy mi van, ha mégsem.. Biztos van valami "hiba". És vajon ez miért van így? Én rontok el valamit, vagy az élet, a körülmények, a világ tesz ilyenné bennünket? Olyan nagyon kevés a normális ember, hogyha egyet szembefúj veled a szél, akkor sem akarod elhinni? Ez nem lehet igaz.....
Szeretnék néhány óra nyugalmat. Amikor besüt a nap az ablakon, és tudom, ha kinyitnám az ajtót, már a tavaszba léphetnék ki, és csönd lenne, ha azt akarom, és zaj, ha másképp, ha akarnám, akkor rajzolhatnék, vagy olvashatnék, vagy bármit, amihez kedvem van. És nem lenne közben állandó lelkiismeretfurdalásom a leányzó miatt, hogy "lepasszoltam" azért, hogy nyugalmam legyen. Ez olyan nemigzaszágos. Vele szemben sem, és velem szemben sem.
Ma dokihoz megyünk, mind a ketten. Időre. És tíz perc különbséggel. Hát, érdekes lesz...... de én voltam a hülye, meg a szita agyam:)
