Ma már épp annyit voltunk kint, amennyire vágytam. Most jó bentről nézni a sötétedő, ködös-nyúlos kinti világot. Ittbent meleg van, most még csönd, illetve halk zene, én meg tele gondolattal, melankóliával, merengőn.
Egy kiskutya van az udvarunkban, az előbb, amíg hoztam be fát és összekotortam kicsit az ajtó mellett a kertet, letelepedett a lábtörlőnkre. Sajnáltam. Megsimogattam volna, de akkor biztos nem megy el, én pedig nem tudom megtartani. Ha lenne kertesházam, lenne kutyám is. Pedig olyan barátságos.
A széken kikészítve a holnapi ruha: bordó, fodrosnyakú blúz, zöldes alapon kék és bordó mintás kordszoknya, bordó harisnya.
Nyugalom. Valahogy most ezt érzem. Jó.
A lélek Tibetben. Első rész. Lehangolt egyébként.A színek, a gondolatok, a belső nyugalom keresése... talán nem mindig kellene annyit kutakodni. De mégis, kell ez. Igen.
A télre betervezett dolgokhoz gondolatban hozzáadtam még két könyvet: egy nagyonirtózatosanvastag néprajzosat, és Az öt világvallás címűt. Olyan régen megvan. És olyan régen szeretném már elolvasni.
Most már csak azt a időpontot kellene megtalálnom végre, ahonnan indulok. Ahol már nem várok tovább. Mert még mindig várakozom egy "majd"-ra. De hátralévő életem napjai mindig eggyel kevesebben lesznek, és  a "majd"-nak el kellene végre tűnnie, vagy "most"-tá alakulnia leginkább.....