Ma korán keltünk. Nem csak az óraátállítás miatt, hanem mert már nagyon várta az apját. Három hete nem vitte el, közben talán csak egy órát volt itt. Nincs nap, hogy ne mondaná végig, ki mindenkivel fog találkozni a mamiéknál, ha api elviszi.
Nincs fél nyolc, mikor nyílik az ajtó, a gyerek szinte röpül. Api munkásruhában, és közli, hogy ma dolgozni kell mennie. De majd mondjuk szerdán elviszi.
Az valami szörnyű, amikor egy hároméves gyerek sírni akar,de nem fog, azért sem fog. Csak áll tanácstalanul a két felnőtt között, és nekem már ökölbe a kezem és kipotyognak majdnem a könnyeim, mert annyira szánnivaló, és utálom az apját, meg ezt a helyzetet, és valakit megrugdosni volna kedvem, de helyette felkapom, ne legyen annyira egyedül, és csak annyit vetek oda annak a másiknak, szégyelld magad.
Végül elvitte. Talán csak leteszi a mamiékhoz, és megy tovább, nem tudom. Egy biztos: ma nem lesz szülinapozás. Még jó, hogy a gyerek nem érti egyenlőre az ígérgetéseket, először a százezer forintos akkumulátoros kisautót, aztán a hatalmas szülinapi bulit tortával és vendégekkel és ajándékokkal, amiből mára egy szürke esős vasárnapi séta lett......
Akurvaéletbe.
