Itt torlódnak a dolgok az ajtóm előtt... mindenféle.... mindig így van ez 
, napokig, hónapokig semmi, aztán minden egyszerre jön, csőstül.Akár jó, akár rossz. Ahogy vártam (várom) a gyerkőc ovikezdését, baromira félek is. Igen, három év éjjelnappal együtt, baromi hosszú, bárki bármit is mond, szerintem nincs olyan anyuka, aki ezidő alatt legalább egyszer ne sokallt volna be...... na, én többször is 
, dehát ez én vagyok. Szóval várom, de nagyon félek is tőle, mert.. három év alatt nagyon nagyot változik egy pici kis ember: tehetetlen kis csomagból egy izgő-mozgó kis vakarékká változik, akinek már saját akarata, elképzelése, gondolatai vannak, aki már vicceket talál ki, felesel, egyedül tesz ezt-azt, és ezt azért, bár dagad a kebel, baromi nehéz könnyek nélkül egy anyukának megemésztenie - az önállóságot.... másrészt meg még annyira picuri, elnézem, ahogy néhány dolog még mindig megoldhatatlan neki, egy erősebb csat kicsatolása, a kulcs elfordítása, mittudomén, és akkor meg ezen tudok bőgni... hogy én ezt a kis csöppöt odaadjam a nap nagyobb részében valakiknek???? 
Szóval félek. Meg attól is, ő hogy fogja átvészelni ezt az elszakadást... hisz ő még nem érti... és szerintem főképp haragudni fog rám.
Délelőtt a női emancipációról volt szó a rádióban. Érdekes volt. Aztán egy picit átlendült az egész, és a párkapcsolati egyensúlyról volt inkább szó, elgondolkodtam.... a mai eszemmel már tökéletesen tudom pl, hogy én mit rontottam el a házasságunkban, a kapcsolatunkban. Igen, be tudom vallani, és sosem állítottam azt, hogy én nem voltam hibás. Dehogynem. De ez olyan ok-okozati dolog volt, és az én "részem" az okozat volt..... "Csak" határozottnak kellett volna lennem újra, olyannak, mint azelőtt, vagy mint most. Csak határozottan szólnom kellett volna, hogy mi az, ami nem jó. Ehelyett jött a sajátos női hiszti.... korlátlanul.... Mondjuk, visszagondolva, nem is ismerek magamra 
, bár javarészt a szülés utáni hormonok tehettek róla szerintem, de ugye, erre azért nem megy rá minden házasság, csak az, ahol amúgy is inog a talaj..... szóval ha olyan partner van, aki felelős, és értő, akkor ezt átvészeltük volna. Dehát nem....(sóhaj....)
Na, megyek, ma ilyen hülye melankólikus vagyok, nem akarok többet ilyesmin filózni.
Megismerkedtem egy csajjal a fórumon gyöngyözés miatt. Tök jó , ha élőben beszélgetnénk, hát szerintem sosem lenne csönd....
