Az elmúlt három nap a létért való heves küzdelem jegyében telt (mondanám, ha pasi lennék, ugye), így csak azt mondom, na, úgy tűnik, megmaradok.........ki-ki döntse el, ez most jó, vagy nem (márminthogy itt, veletek, továbbra is....).

Abban bíztam, hogy jut vagy 20 perc nyugalom, amíg végre egy hosszabb, összefüggő gondolatsort idepötyögtethetek, de kislányom már megint itt garázdálkodik, és valahogy ilyenkor nagyon nem megy a "gondolatbamerülés"....

Megköszöntöttük anyukámat, vettünk neki egy ÚJ telefont, eddig mindig csak használtak voltak neki, nem gondoltam volna, hogy ennyire örül. De tényleg nagyon szépet vettünk neki!

Tegnap délután, amikor már igazán kibírtam volna a lányommal, anyuék vigyáztak rá pár órát, én meg tengtem-lengtem a lakásban. Talán az, hogy olyan elesett voltam, és most tényleg annyira hiányzott volna egy kis kedvesség, egy kis törődés valakitől, szóval így előszedtem azokat a fényképeket, amiket első mérgemben szanáltam az albumokból, szóval amin a férjem rajta van.... nem úsztam meg kis zokogás nélkül.... egymás mellé raktam a kapcsolatunk elején készült képeket, és az utolsóakat... érdekes volt megnézni, az elsőkre ránézve ugyanolyan szeretetet éreztem, mint annak idején, és bizony az az ember olyan kedvesen nézett vissza rám a fényképekről... aztán a lányom egyéves szülinapján készült képeken, mit is mondjak..... egy lenéző, pökhendi és gonosz tekintet néz..... és nem tudom összehozni azt a két embert.

Végülis tegnap megint túl sokat, és reálisan gondolkodtam.... őszintén megmondom, én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy lesz nekem második vagy sokadik valakim, sőt. Nem bízok ebben. Tudom, hogy ezt már baromi sokszor leírtam, és baromi unalmas is lehetek, de hiába vannak optimista napjaim, vagy vigyorgok itt és máshol ezerrel, attól én még a lelkem mélyén teljesen kétségbe vagyok esve, és soha, egyetlen pillanatra sem megy el az a gondolat, hogy én egyedül fogom leélni az életemet. Vagyis kettesben a kislányommal, ami talán még egy picit nehezebb is.... Ezután a második gondolatom pedig mindig egy hatalmas sikoltás, hogy de hát én még visszonylag fiatal vagyok, egy pár év, és már a szikrája sem lesz bennem abból az érzésből, hogy néha-néha még jól nézek ki..... Mert hiú és hitetlen vagyok, ez van. Ez a kettő meg valahogy nem igazán jó párosítás. Igazán szeretnék úgy gondolkodni, hogy jaj, dehát még csak a harmincas éveim elején járok, előttem az élet, blablabla... igen, ez tök jó lenne, ha itt lenne mellettem egy társ, és egy család lennénk, én meg fiatalasszony. Olyan szép lehetne minden.....És én olyan kíváncsi lennék, miért történik velem mindez. Jó, tudom, hogy minden valamiért történik, talán hogy tanuljak belőle, hogy fejlődjek, de kössz szépen, nem lehetett volna ezt kihagyni? Értelmes ember vagyok, talán ha csak egy kis intés lett volna, megértem. De én nem akartam ezt az utat végigjárni....

Más.

Anyunak még él mind a két szülője. A papám 93, a mamám 85 éves. Csúnya dolog, de már egyik sem százas. Papa két perc után elfelejti, hogy mit csinált, evett stb, pl napjában képes az elejétől a végéig háromszor kiolvasni az újságot, mert elfeljetette, hogy már olvasta. Mama meg.... azt hiszem, egy energiavámpír, mindenesetre anyu és a testvérei energiáját pusztítja rendesen, valami rettenetes. Egy zsarnok. Ráadásul, amivel teljesen kiakasztja a jónépet, egyfolytában attól retteg, hogy rákban fog meghalni. Most nem azért, de 85 évesen már olyan tökmindegy, miben hal meg az ember, nem? Én nem is szeretnék ennyi ideig élni, pláne, hogyha ennyire kihasználnám a gyerekeimet..... amit ő természetesnek vesz, sőt. Nem tudom leírni, mert én tűnnék baromi szemétnek, de egyszerűen nem lehet őket kibírni. És szerintem még vagy 10 évet elélnek........... ami nem biztos, hogy marha jó "ajándék"... én nagyon félek, hogy anyu rámegy erre, akár idegileg, akár másképp...........

Ja, és tegnap volt a híradóban, hogy Mo-on meghalt valaki tüdőgyulladásban, aki egy csirkefeldolgozóban dolgozott. és hogy többen is vannak így táppénzen. És hogy most vizsgálják... mit mondja, én baromira félek!!!!!!