Furcs érzés. Harminc éves vagyok, és "csak" egy közeli hozzátartozómat vesztettem el, talán szerencsés vagyok... vagy ez még rosszabb lesz, felnőtt fejjel átélni a többit?
Rossz lesz most, ha megyek nagybátyámékhoz, és papám lakása ott lesz üresen...... a lányom tegnap beindult a nyitott ajtón, rámnézett, és azt mondta: -odabeee! dédipapa! Alsziik! - mert mindig bementünk vele a konyhába, és papa az utóbbi időben mindig bólogatott... Nagybátyám sarkon fordult, és elment sírni egyet...
Érdekes, nem úgy jut eszembe, ahogy láttam a kórházban, vékonyan, tehetetlenül, hanem az örökké huncut szeme, a bajsza alatt a szája, ahogy az újabb tréfától mosolyra kezd húzódni.....
Még jó, hogy valahogy sikerült eltitkolni előtte, hogy mi külön vagyunk a férjemmel.. Pont mi, a kedvenc, etalon unoka....
De az élet megy tovább, én is - szégyen gyalázat - egy csomó minden egyebet gondolok és tervezek. Nem úgy, mint mikor mama meghalt, akkor fél évig szinte csak vegetáltam, alig érzékeltem a külvilágot. Eljártam suliba, tanultam, olvastam, és magamban beszéltem.... Így visszagondolva, félelmetes.