Úgy látszik, ez már akkor mindig így lesz. Reggel felkelek, nem várok az egész naptól semmit, nagyjából betervezem, mit is csinálunk a kislányommal - nagyon sok változatosság nincs - aztán úgy napközben még elvagyok, de ezek az esték pocsékok. Estére mereven lefelé megy a hangulatom.
Az előbb próbáltam felhívni a férjem, nem vette fel. Persze, egyből az ugrott be, hol is lehet, mit is csinál. Már nem lakunk együtt. De még nem váltunk el. Akkor talán még lehet közöm hozzá, hogy mit csinál. Fájna, ha már más után menne. Így is fáj ez az egész. Nem gondoltam, hogy ennyire rossz lesz. Nem gondoltam én semmit. Tudom, hogy nem szabad meghátrálnom, hogy most már végig kell csinálnom ezt az egészet, mert képtelenek vagyunk leélni együtt az életünket. Próbálom most az utóbbi egy évet elémidézni, a durvaságait, a megalázásait, azt, ahogy semmibe vett, hogy hányszor néztem éjjel az ablakból az üres utcát, és vártam, hátha eszébe jutok, és hazajön, de ő soha, soha nem jött. Nem tudom megbocsájtani neki, hogy sokszor mások fontosabbak voltak, egypár óra a haverokkal fontosabb volt, mint én. De közben mindig előjön az is, hogy milyen szerelmesek voltunk, mennyire féltettük egymást, hogy mennyi mindent feladtunk önmagunkból a másikért - hogy aztán eljussunk odáig, hogy már viszályára fordult ez az önfeladás. Szóval előjönnek azok a szép emlékek, és fáj, rettenetesen fáj a hiánya. Vagy csak az egyedüllét ordít megint? Nézem a négy falat, mint mindig... de ez most önmagam által választott magány, ez nem olyan erős, mint mikor magamra hagyott ő.
Szinte minden nap jön a kislányhoz. Tőlem egyszer kérdezte meg, hogy hogy vagyok, miért nem megyek haza anyuékhoz, tudja, hogy szoktam félni, ezért. Nekem már ez az otthonom. De többet nem kérdezett.
Nem tudom, hogy fogom átvészelni, ha becsajozik majd. Mert ő olyan. Nem fog tudni meglenni nő nélkül. Én meg itthon fogok bőgni, pedig nem lesz közöm hozzá. Már olyan régen nem ölelt meg. Nem karolt át. Nem simogatta meg a hajam. Nem fogta meg a kezem. Ő hiányzik? Vagy már ez a kedvesség hiányzik annyira, hogy még tőle is jó lenne?
Én hol hibáztam? Egyszer biztosan, a gyerek születése után, sokáig nem bírtam elviselni, hogy hozzámérjen, sokáig nem voltunk együtt. Aztán később sem. De ez már olyan oda-vissza dolog volt, én nem bírtam elviselni, ahogy megaláz, ahogy nem törődik velem, ezért nem adtam meg neki, amit kért, ő meg ezért elfordult tőlem mégjobban.
Ráadásul ma olvastam pár cikket elvált, gyerekes nők munkábállási esélyeiről. Talán a nullával egyenlőek. Rettegek, mi lesz. Megint anyuékban bizzam? Ők sem élnek örökké.
Most szinte gyűlölöm a férjem. Ő hozott ilyen helyzetbe. Sosem volt gondom a pénzt illetőleg, mindig elég volt arra, amit én fontosnak tartottam, és volt félre tett pénzem. Aztán most feléltünk mindent, a "szint" alatt élünk, luxus, ha veszek egy könyvet....
Mi lett belőlem, te jó ég.....